Ezt a szappant az egyik legkedvesebb barátomnak terveztem, aki – amióta csak ismerem – a szó minden értelmében úton van.
Valami nagyon letisztult, puritánul egyszerű, ugyanakkor nagyon nemes szappant szerettem volna kitalálni neki, olyat, ami valami módon ötvözi az “őselemeket”.
Kitaláltam, hogy legyen ez egy olívabázisú sós szappan. Az összetevők alapján szakmai körökben az ilyesmit Marseille vagy Castille névvel illetik, én azonban tartózkodnék ettől, mert nem vagyok meggyőződve arról, hogy mind az eljárás, mind az összetétel tekintetében autentikusan jártam el.
Sosem csináltam még magas sótartalmú szappant, úgyhogy elmélyült kutatást végeztem a témában, de, mint később kiderült, ez a kis turkálódás az interneten mégse sikerült elég alaposra, mert ezeknél a sós dolgoknál az ember sose tudhatja.
Az alapolajon (72 % olíva) kívül a habzás miatt került bele egy kevés kókuszvaj, illetve ricinus, továbbá extra adalékként 33% porcukor finomságúra őrölt Holt-tengeri só. Az olívában orvosi zsálya macerálódott, egyenesen a kertünkből, a lúgoldat pedig fele-fele alapon fagyasztott desztillált víz, illetve kecsketej.
Tisztában voltam vele tehát, hogy a só irgalmatlanul felgyorsítja az exoterm folyamatot, tehát ha nem vagyok résen, ebbe a kis mókába könnyen beletörhet a bicskám. A massza a sótól tényleg viszonylag hamar összekapta magát, de sikerült ügyesen kontroll alatt tartani a folyamatokat, úgyhogy pazarul lehetett önteni.
Itt tenném hozzá, hogy sószappan esetén mindenki lebeszélne a tömbbe öntésről, mert a rossznyelvek szerint lehetetlen normálisan felvágni, porózusan omladékos és töredezős lesz, továbbá pecsételni se lehet. Normális ember kis szilikonformákba önti, tuszkolja a sósszappant, amiből 24 óra elteltével pompásan ki lehet pattintani. Namost engem nyilván megint megcsípett a hülyebogár, és lesz, ami lesz alapon csak azért is tömbszappant öntöttem, részint, mert konkrét elképzelésem volt a méreteiről, és a rendelkezésemre álló szilikonok egyikét se találtam megfelelőnek, részint hiúságból.
Az öntést követően a láda két órán át ejtőzött a sütőben. Az első órában csodásan kifényesedett majd átgélesedett, azután felvett egyfajta finom ruganyosságot, miközben a teteje elkezdett száradni. A második óra végén lekapirgáltam egy darabot az öntőláda széléről, majd gyors helyzetelemzést követően úgy ítéltem meg, hogy itt az idő. Kikaptam a sütőből, és a vágólapra fektettem. Forró volt és illatos, és még pont annyira képlékeny, hogy már nem maszatolódott, de még nem vált töredezőssé.
Minden előzetes mumuskodás és huhogás cáfolatául ott álltam egy káprázatosan kezes tömbbel, amit azon melegében felszeleteltem és pecsételtem, egy szelés, egy pecsét, csak amúgy “egy a párna, egy a stempli”modorban, és alighanem jól tettem, mert ahogy a tömb kezdett kihűlni, úgy vált egyre merevebbé és engedetlenebbé.
Magamtól eltelve gyorsan meg is mutatattam a szappanos csoportban, ahol először mindenki cukin megveregette a vállamat, aztán jött a fekete leves, miszerint a Holt-tengeri só a magas ásványi anyag tartalma miatt nem ajánlott, mert 1. Katie “Wellnessmama” Wells szerint nedvességet von el a levegőből, taknyos, nyálkás szappant eredményez, 2. semmilyen módon nem képez habot. A legderűlátóbb tanács az volt, hogy akárhogy is, de legalább várjak vele 3-4 hónapot.
Miután kikeseregtem magam, 1 hét után (ilyenkor a lúg már nem mar, igaz, az elszappanosodás folyamata még messze nem fejeződött be) csináltam egy tesztet az összegyúrt szélekkel. Képez ugyan egy finom “iszapos” réteget, de se nem nyálkás, se nem taknyos, és az univerzum jóindulatából még habja is lett, amit pedig a bőrrel művel, attól egyenesen leesett az állam.
Mielőtt azt gondolnád, hogy akkor most elégedetten hátradőlhetek, épp az imént jött szembe egy újabb adalék, miszerint a Holt-tengeri iszapos szappan egy valóságos csoda, valaki állította, hogy teljesen megújította az arcbőrét, ezzel szemben másvalaki meg azt, hogy valóban így van, csakhogy kb. 3 hónap után teljesen elveszíti a habját, és olyan lesz, mint egy kő.
Na, erre varrjak gombot, mi?