Ragnar Jónasson: Sötétség
(Hulda Hermannsdóttir 1.)
…
Ragnar Jónasson: Ború
(Hulda Hermannsdóttir 2.)
Ez már a második Jónasson, és most is azt éreztem, hogy valahogy hiányzik belőle az az igazi arclekaparós, körömlerágós feszültség.
Az a fura, hogy valahogy egyik szereplővel kapcsolatban sem alakult ki bennem különösebb érzelmi eltolódás, pedig én aztán igazán szenvedélyesen bírok csapkolódni.
Az viszont tök izgalmas (és egyben erőteljes írói optimizmust/önbizalmat enged feltételezni), hogy a sorozat hátulról, az idővonal végéről kezdi el a mesét. A Donna Tartton (ja és Az Aranypintyről még nem is írtam) kívül nem találkoztam még senkinél ezzel a… hogy is mondjam, fordított jellemfejlődéssel.
Ja és végül, de nem utolsó sorban nem hagyhatom szó nélkül Györgyi Anna remek előadásmódját, és nem tagadom, nagy szerepe van abban, hogy a sorozat utolsó darabját is tervezem elolvasni.
Ragnar Jónasson: Köd
(Hulda Hermannsdóttir 3.)
Ígéretesen indult, már-már hajlottam arra az álláspontra, hogy ez lesz a trilógia legizgalmasabb darabja, de egy ponton túl elindult egy bosszantóan hosszadalmas vajköpülés, amit szörnyen eluntam. (Mentségemre szóljon, hogy nálunk családi vonás a lakonikus tömörségű témák retorikus körmondatokkal, virágnyelven történő elővezetése, így gyakorta elvész a bő epikai keretben a csekély mondanivaló, és ezen időnként hajlamos vagyok kiakadni.)
Csakhogy amíg ilyen esetben egy könyv-könyvnél a nyájas olvasó felhúzott szemöldökkel félrepillant, míg olvasatlanul átpörget néhány időrabló nyavalygással megtöltött oldalt, a hangoskönyv esetében némileg körülményesebb „továbbpörgetni a szalagot”, majd újra felvenni a fonalat.
Szóval sajnálom, kár érte.
Animus Hangoskönyvek, 2025
Fordította: Patat Bence · Felolvasta: Györgyi Anna