Képes levelező, avagy fényképezés félholt lomblevélre (14)

Fitotípia Lilium bulbifera (köznéven tűzlililom vagy tigrisliliom, bibliailag Szent János liliom) levélszövedékére – tesztnapló

10. nap

Úgy tűnik, sikerült megoldást találni a levéllepel rögzítésére.

A savmentes ragasztóval történt csúfos kudarc után tettem egy próbát zöld szigetelőszalaggal, mert naívan azt feltételeztem, hogy a zöld a zölddel pariban van, de ezek basszus nem hogy pariban, de köszönőviszonyban se voltak. Mit mondjak, majdnem sírtam, amikor levettem a fóliát, és az első jól beexponálódott képen a világosabb részeknél mindenhol átvirított a szigetelőszalag vad zöldje.

Már ott tartottam, hogy jó, akkor marad a fekete, az legalább kevésbé harsányan bassza szét a képet (bocs!), aztán betipegtem a Pantonba, ahol egy szinoptikus projektismertetőt követően az eladólány a kezembe nyomott egy tekercs maszkolószalagot.

Naívan megkérdeztem, hogy savmentes-e (tudom, az előzmények tükrében ez a kérdés eléggé szánalmas, de), mire azt mondta, ha az akvarellistáknak elég jó, akkor legyen már elég jó nekem is – mindehhez nyomatékosan biccentett és kicsit összecsippentette a szeme sarkát, úgyhogy ilyen meggyőzőerővel szemben úgy éreztem, jobb, ha hagyom magam, és hát úgy tűnik, tényleg elég jó lesz nekem is, bár az éles tesztet igazából még csak most már két napja futtatom, mert a négyesnél alig valamivel erősebb UV epikusan hosszúra nyújtja a várakozást.

De hogy addig se unatkozzak feltett lábbal, belefutottam egy izgalmas argentín művészeti projektbe, ami új inspirációt adott, úgyhogy a reggeli órákat azzal töltöm, hogy bolyongok a város peremén környéken és minden fát, bokrot lelenselek, mert kifejezetten 16:9-es “képarányú” leveleket keresek az ötlet megvalósításához, miután a szomorúfűz a fixálási processz során benyögte az unalmast és összeszomorodott (pontosabban vagy alul, vagy túlexponáltam, a lényeg, hogy már a szódás fürdőben elvörösödött és becsavarodott, és csak átvilágítva látszott rajta valamiféle azonosíthatatlan képtöredék).

Úgyhogy most mindenféle zöldek hevernek pompás összevisszaságban az udvaron, az ablakokban és/vagy más napsütötte helyeken.

A levelek tartósítása, azaz a fixálás

Ígértem, hogy megosztom a levelek tartósítása, azaz a fixálás konkrét folyamatát. A számokat az internet szórványos bugyraiból böngésztem össze, de tapasztilag bizonyítottan működnek. (Magyar nyelven mindez pillanatnyilag a Furmányos fotós könyvben érhető el, írjatok bátran Dínónak.)

Tehát egy adag fixír előállításához első körben szükség van kb. másfél liter vízre és 1 csipet szódabikarbónára (vagy sütőporra). Minden tudományos okoskodást mellőzve: a szódás vizet felforralom, belehajítom a beexponálódott leveleket, aztán 1-2 perc elteltével sokkolom, vagyis átteszem őket jeges vízbe.

Más forrás szerint a levelet 20 percre alkoholba merítjük, hogy megkönnyítsük a réz-szulfát bejutását a klorofill magnéziummolekulájába, de ez egyfelől roncsolhatja a textúráját, másfelől az alkohol szerintem inkább maszkulin vonal, és nekem amúgy is jobban tetszik a tisztán gasztronómia megközelítés, úgyhogy ezt inkább ki se próbáltam.

A blansírozást követően egy előre elkészített rézszulfát fürdőbe (1 l deszt. víz + 300 ml glicerin + 10 gr rézszulfát összeforralt, kihűtött oldata) áztatom úgy 20 percre, majd egy laza, vizes öblítés után áttörlöm, konyhai papírtörlőre fektetve préselem és szárítom, aztán kap egy finom UV álló lakkréteget és csókolom.

Mára ennyi, de mivel a meteorológia holnapra fotoszintetizálásra optimalizált időt ígér, jövök majd az új eredményekkel.