Nos, a szappanszörny, ami elvileg és látszólag készen állt a felvágásra, belül nedves, szétesős és morzsálódós volt, és egyáltalán nem tűnt szappanszerűnek. Nem tudtam eldönteni, hogy túlfőztem vagy elsóztam (szerintem amúgy elsóztam, már ha ebben a relációban beszélhetünk ilyesmiről).
Két többé-kevésbé ép kis kockát sikerült megmenteni belőle, a többit mérgemben azon melegében lereszeltem, hogy majd valamire jó lesz. Végül arra jutottam, hogy lesz, ami lesz, felfőzöm mégegyszer.
NaOH-t már nem tettem bele, csak forró vízzel felöntöttem a reszeléket (épp csak annyival, hogy teljesen ellepje), átfuttattam rajta a botmixert és feltettem főni. Kb. egy – másfélóra leforgása alatt klasszul összeállt, felfényesedett, aztán szétvált, majd újra vastagodni kezdett – ezt itt most nem részletezem, az előző bejegyzésben mozgóképes illusztrációkkal már szemléltettem minden látnivalót. Ahogy a spatulával az edény fala mellett lentről felhúztam a masszát, látszott, hogy alulról felbugyog valami sárgás-vöröses lötty – nyilván a fenéklúg.
Amikor aztán képlékeny és kezes lett, kb. 1/2 liter forró vízben feloldottam úgy 10 dkg sót (nem akartam túltolni sem a folyadékot, sem a sót, és úgy tűnik ennyi elég is volt), azzal nyakon löttyintettem, kicsit még átkevergettem, összefőztem, majd a színét az öntőládába mertem, a fenéklúgot meg úgy, ahogy lefölöztem, lusta asszony módjára otthagytam, hogy később majd kitisztítom vele a lefolyót, hát erre másnap nem ott vigyorog rám a fazékban egy nagy kerek sajt?
Ezúttal rettenetes önfegyelemmel 4 napig hagytam a formában, és jól is tettem. A vágásnál érezhetően még mindig elég nedves és kicsit puha volt, és ami meglepő, hogy az első főzést követő hófehér szín helyett most kifejezetten sárgásnak tűnt, viszont a textúrája klassz, és ezúttal nem mutatott folytonossági hiányokat.
Soknapi szárítgatás, napi többszöri átforgatás, dédelgetés és szeretgetés után, néhány órányi mélyhűtőzést követően pecsételni is hagyta magát, ki is fehéredett káprázatosan, szóval végül csak összejött, de szappannal én ennyit még nem foglalkoztam, hát tisztára kimerítő volt. Mondjuk a családom szerint az időarányosan felhasznált anyagok mennyisége, illetve az ár-érték arány tekintetében egészen olcsó szórakozást találtam magamnak. Technikailag pedig majdnem annyit (na jó, többet) foglalkoztam vele, mint amennyit egy autentikus Marius Fabre-féle Marseille szappannal illik. Hát igen, ez az élet vasárnapi ebéd…