Hogy a Györgyikebabáékat az önkormányzat költöztette ide, azt a Pompástól tudom. Állítólag gond volt velük, zajosak voltak és higiénésen kifogásolhatók. A lakóközösség bepanaszolta őket. Még az ÁNTSZ-t is mozgósították. Ki lett mondva aztán, le lett fektetve papíron, hogy legszűkebb lakókörnyezeti- és önelhanyagoltság okán közegészségügyelig és járványügyileg nemkívánatosak, aviszonlátásra. A lepukkant békási panel helyett kárpótlásul az önkormányzat kiutalt nekik egy csinos kis téglalakást, hideg és meleg folyóvízzel, és örökpanorámával a Remetehegyre.
Amikor a Pompás először látta a Györgyikebabát az urával tétován téblábolni a ház körül, titkon remélte, hogy nem a ház tövében vernek tanyát. Azt a legvadabb fantáziáiban se gondolta volna, hogy kisvártatva szorosabb összefüggésbe kerül velük, de hát Isten útjai kifürkészhetetlenek, továbbá boldogok a lelki szegények, úgy esett, hogy szomszédok lettek.
Eleinte csak olyan nüansznyi attrocitások zavarták meg a ház nyugalmát, hogy a Györgyikebaba, a Manderley-ház asszonyaként bolyongva a félhomályos folyosókon, tébolyodottan próbált behatolni vadidegen lakásokba. Aztán amikor a kulcsát elhagyta, alkarnyi vascsővel verte a folyosóajtót, hogy engedjék ki. A csótányok csak később jöttek.
Akkorra már az a legenda járta, hogy az a minimum, hogy rühes és tetves – és tény, hogy megállás nélkül vakarta a loncsos ősz haját –, de hogy a tetejébe a fekélyes lábszárából kukacok nyüzsögnek elő. Úgy hidd el, ahogy itt állok, anyám, hát látták az öregasszonyok, mikor ott ücsörgött a padon – de mondjuk ezt a Julcsi mesélte, és a Julcsi mindent 16:9-ben, meg dolby surroundban, úgyhogy. Mindenestre az Egyformanéni, meg a Bella, meg a Padonülőnénik azóta úgy kerülik azt a padot, mint a leprát.
Az én történetem az, amikor május elején a Györgyikebaba egy fonnyadt orgonacsokorral – ezt a kis hölgynek szántam – lepett meg. Meg az a szürke vasárnap délután. A puszpángsövény felett bicegő nagy kék ernyője. Meg az a szánalmasan gyötrelmes dilemmám, amikor elesett a lépcsőház előtt. Hogy mitévő legyek. Hogy nem, én nem akarok hozzáérni. Hogy otthagyni se tudom. Hogy talán eltűnök hirtelen. Nem tűntem el. És otthagyni se tudtam. Melegvérű a Györgyikebaba, mint minden emlős, éreztem, ahogy belémcsimpaszkodott, és rémesen büdös, ez is hozzátartozik a képhez. És nem, nem esett le a karom, és nem, nem láttam kukacokat, csak a Györgyikebaba fekélyes testét. De a szégyen, az megmart.
Aztán jöttek a csótányok. Tele lett velük a lépcsőház, tele a Pompás tüchtig kis élete, tele a lakóközösség hócipője. Panaszlevelet írtak a közös képviselőnek, a közös képviselő az önkormányzatnak. Hogy tisztába kéne tenni ezt az ügyet. Raportra hívták a Györgyikebabát, önkormányzatilag.
A raport aznapra esett, amikor a könnyű zápor vad, tartós esővé szilajodott, és a munkából hazaérve a lépcsőház kövére ázott tyúkbél szagú sártócsákat csurgatva toltam be a kerékpárt. Györgyikebaba, akár a tavaszi rét, frissen frizurálva, tisztán, illatosan bicegett velem szembe. A taxisofőr – most majd kivételesen hátulra szállj be, édesem – egy gentleman eleganciájával tárta ki előtte a kaput.
Akkor úgy izzadtan-sárcsatakosan-ázott tyúkbélszagúan elmerengtem a gondviselő méltányosságán. Meg hogy hogy is állunk tulajdonképpen ezzel a gondviseléssel. Hogy rólam én gondoskodom. A Györgyikebabáról az állam. És az állam én (is) vagyok.