[R-nek]
De vajon hová lettek a férfiak, kérdezte Lloaf. Emlékszik, egy volt, amelyik. Egy különösen aggasztó, nagy, szabad térségek úsztak a szemében, tüzes volt, cigányképű, sötét és nyugtalan, s tolakodóan feszítő a nézése. Emlékszik, maga megvadult egészen, a kancája kívánt lenni, bár ezt akkor még nem tudtam a macskajajos éjszaka után. Éles voltam – gyűlölöm ezt a szót, de éles, s maga azonnal leleplezte magát. A szemében nagy, szabad térségek úsztak, mondom, s bár foghíjas szájüregében nyájasan kélt a szó, nyeregtakarója alatt már akkor ott rejtegette az erős-nagy férfiakarását. De méltósága volt neki, lássa, tudom én, ez a méltósága taszította magát az őrjító vágyba, hogy a babája legyen, a babája, mert az ilyennek babája van, vagy, mint később kiderült, babái vannak, de akkor maga már szökni akart, vele akart szökni a várost elhagyva a Szentendrei-sziget mámoros magányába, szeme nagy, szabad térségeinek hűvös vadsága csapta meg a törékeny szívét, s mindegy volt az is, a babái, mindegy volt sebzett magának.
Utólszor, emlékszik, csak állt a távolodó komp farában, s nézte a semmi kis alakot, aki lett az a méltóságos szerecsenkirály ott a pilláira forrt végső fotográfián, a parton palacsintát ettünk, vége, mondta nekem, hát így lett vége, koppant a komp farában, fröccsent a deszkára a szívem, így mondta, szavait hazugság jegelte, elmúlt tehát. De, lássa ugye, csak most ment el igazán, hogy maga tépett asszonynyomorának cifra szűrével egészen a világ végéig futott. Maga, nézett rá akkor először Lloaf, egészen a világ végéig elfutott, megállott a cakkos szélű sziklák tetején, ott, ahol a Tasmán-tenger fekete tajtékaival úgy csókol bele a Csendes-óceán zöld habjaiba, ahogy a méltóságos szerecsenkirály szerelmük delén a maga szőke fürtjeibe, s karcsú kezével úgy ejtett el ottan egy lelkecskét, mint ki lepkét fog hálóval, idehívta, ideintette erre a világra azt a kis magot, míg másik kezével kévébe kötötte mind a férfiakat, kévébe az aggasztó, nyugtalan szerecsent is a többivel együtt, s a száradó asztagot, mint ki növényprésbe gyűjt, a titokfiókba gyűrte. Oda lettek hát a férfiak.
Odalettek, válaszolt csöndesen a Nő. Oda kellett lenniük, mert, lássa Lloaf, akkor vettem csak észre, hogy a nagy szerelem már tizenkét éve a lábam előtt hever.