Ami a Szabó Magdának a Winnetou*, az nekem Az utolsó mohikán.
Rémlik, hogy valami felejthető film is készült belőle annak idején, amikor még minden valamire való vadnyugatos moziban Gojko Mitić, a szerb indián alakította a szívdöglesztő, hős-bátor törzsfőnököt, de már csak annyit tudok felidézni, hogy szörnyen csalódtam, mert nemigen volt közös metszete azzal, ami az én, olvasmányélményen alapuló kalandos fantáziám vásznán pergett.
Valahogy ez is kicsit hasonlóan működött (vagy inkább nem működött), csak felnőttként az ember már szert tesz olyasféle szuperképességekre, mint hogy képes elvonatkoztatni, úgyhogy engedtem magam belefeledkezni Galambos Péter színes-szagos mesélőmodorába, és tulajdonképpen egészen jól szórakoztam.
Ja és azt tudtátok, hogy a könyv első megjelenésének éve 1826? Amúgy pedig külön kiemelném, hogy ez az attitűd kifejezetten üdítő, és szerintem mellbevágóan aktuális: „Ez a föld az én királyomé, s azt a parancsot kaptam, hogy kergessem el róla az angolokat. Megvertük őket, elmennek, tehát nem ellenségeink többé.”
* „Első férjem Winnetou volt, az indiánvezér, leginkább hallgatagsága, tartózkodó magatartása és állandó segítőkészsége miatt választottam (még akkor nem sejtettem, milyen alapvető igényem marad felnőtt koromban is, hogy merev, hallgatag, tartózkodó férfi figyelme forduljon felém), cseppet sem zavart, hogy May Károly nem hagyta életben a harmadik kötetben, nem vettem tudomásul, nekem élt. Csak vadásznia nem volt többé szabad, mert sajnáltam az állatokat, így mindig vendéglőben étkeztünk, és persze elvégeztettem vele az egyetemet, mert kicsit zavart, hogy nem járt iskolába.” (Szabó Magda: Ókút)
James Fenimore Cooper: Az utolsó mohikán
Kossuth / Mojzer, 2023
Fordította: Majtényi Zoltán
Felolvasta: Galambos Péter