– Ja és kellene még egy kis oldalas is.
– Na gyere, akkor nézzünk szét a Halálsoron.
A hentes, az manapság, kérem, kifejezetten bizalmi státusz. Olyasféle, akár a kozmetikus vagy a nőgyógyász. Vagy, hogy mást ne mondjak, az autószerelő.
A hentes választás kérdése, és ez a választás úgy gazdasági, mint marketing-pszichológiai szempontok figyelembe vételével történik, nem hátrány tehát e témában alapos piaci előtanulmányokat folytatni, hiszen a hentes, ha jó, bölcsőtől a koporsóig elkíséri az embert.
A hentes nem összekeverendő a mészárossal, mert bár technikailag mindkettő a humán erőforrásokkal és kéziszerszámokkal operáló formaátalakító, úgynevezett „kézműves” tevékenységek körébe tartozik, a hentes nem a bárdolatlan gyilok, nem a dagadóján szétkent, vagy a rövidkaraja korca alá biggyeszett gyolcsba hanyagul beletörült vérmocsok, hanem a hófehér, négyrét élére vasalt, keményített kötény vagy köpeny. Úribb napokon nyakkendő. Is. Merthogy a stílus maga az ember, ugye. (Arról nem beszélve, hogy fonetikailag mennyivel elegánsabb.)
Képletesen szólva nem a Fűrész, hanem a Penge. Ott van ugyan a nyers erő, de nem fenyegetőleg, hanem úgy jámborul, jóindulatúlag, inkább csak a miheztartás végett.
Ugyanakkor a hentes a pőre hús, a velővilág is. A hentes, az a gyenge szűz, a vaskos-dús, buja csülök, a hegyes fartő. Netán a hamis. A hentes, az a testi örömök, de a test a lélek temploma. Ebből is kitetszik, hogy a hentes, bár figurája ránézésre némely tekintetben anakronisztikusnak tűnhet, egyszersmind formabontóan merész karakter. Mindent összevetve azonban alapvetően mégiscsak egy régivágású modoros.
Általában úgy köszön, hogy „magamat ajánlom, kisnagysád”, de részint ez nem igaz, mert többnyire mégiscsak a tüdőt vagy a pacalt ajánlja, részint tudná csak meg Kisnagysád ura, majd adna a pofájára. Dehát a hentes az hentes, a hentes az kirakat, madzagon a méz, a hentes az Jenőkém. A hentes az alászolgája.
És líra is – nincs, ki a női lélek húrjain tömpe kis ujjaival ügyesebben penget. S bár dala fals néha, ha sánta a versláb, költőnk mit se törőd vele: árul gömbölyü (!) felsált, csülköt, s hexameterbe’ teríti.
A hentes orvos is, mert nem elég, hogy vesébe lát, de mindenre van egy jó receptje. Ha knédli, ha pájsli, ha csorba, már sorolja is a liturgiát.
A hentesnek olyan ázsiója van, hogy még. S hozzá sima nyelve. És mindig friss marhalábszára – az föltétlenül. Kisnagysád olyankor megadóan bólint, mire Jenőkém már hasítja is a rezgő mócsingot a karos mérlegre. Zsír.
Ilyenkor, amikor a háj a kívánatosnál egy leheletnyivel többet nyom a latban, a Példabeszédek könyve is a hentes. A Krúdy, de legalábbis a Cserna-Szabó lírai vénáján tapogatózva emleget föl szemelvényeket a gulyáskészítés titkos tanaiból, hiszen a hentes a jó pásztor is – de gondolom, ezt már a liturgikus résznél minimum gyanította a tisztelt olvasó –, és nincs az az eltévelyedett fehérszemély, akit végül jobb belátásra ne tudna téríteni.
A hentes – meglehet, nem különösebben fűti a tenisz, a golf, vagy a robbanómotorok világa iránt szenvedély – bizonyos férfias játékokat zsigerből ismer és bír. Szívesen villog például pompás Opinellel. Gyakrabban Dickkel. Fibrox nyélen. A hentes tudja, mitől döglik a légy.
A hentes az disznó vagy marha. Ritkábban birka, baromfi, esetleg nyúl. Azokból valahogy hiányzik a magasirodalom, a poézis. A hentes pedig szereti azt képzelni, hogy ő a költészet csimborasszója. Legalábbis ami a háztartáspénzt illeti.