Szervusz – köszön X. két év óta ilyen foghegyről szűrt hivatalossággal: szervusz. Ez az X., megfigyeltem, két év óta ugyanabban a fekete-fehér nagykockás szövetkabátban, hozzá illő fekete szövetnadrágban, s fekete magassarkúban jár. Én nem is emlékszem tavaszára vagy nyarára ennek az X.-nek – lehet, sose is volt neki -, csak erre a két év óta velem szemben angolos távolságtartással viselt szervuszára.
Ott van aztán Y. Y.-nak mindig előre köszönök: szia – ezzel a csepp konfidenciával jelzem, hogy nem kívánom számontartani az elenyészően csekély korkülönbséget, amely az én javamra billenti a köszönés elsőbbségének élvezeti jogát. Szia, mondom mosolyogva, de Y. nem veszi a lapot, nem közvetlenkedik, száraz, kurta jónapottal vagy jóestéttel felel, sose tegez, de főleg: sose kíván. S hogy nem sikerült a bizalmába fúrnom magam, újabban a magam köszönése mellé felvettem én is ezt a jónapotját-jóestéjét neki: szia, jóestét.
Z. előzékeny lassúsággal jár – az idő úgyis elszalad mellette, minek rohanna. Z.-nek, már csak a kora miatt is, szokás előre köszönni. Szokás Z.-nek kezétcsókolomot mondani, vagy minimum egy jó napot óhajtania az embernek. És Z. ilyenkor az elfogadás hálás rutinjával felel az erre az óhajtó modorra:
– Jó napot kívánok!
– Köszönöm, viszontlátásra.