✍ 166. Un bel di vedremo

Na ilyen terasz. Erre gondoltam épp. Hogy énekelhetnék én is a lampionnak, mondjuk. Ilyen várakozva. A monomániásan visszatérő "macska a pontot" ornamentikával. Megy az nagyon. A belső monológ. Ó, a gyújtós, az sose fogy el, valahogy, valahonnan mindig van tüzelő. (Úgy értem, belsődlegesen.) Kicsi asszony. Vár. Jaj, várni, azt nagyon tud. Akkora erővel, hogy. Ez lesz a veszte – mindakettőnk veszte? Hogy megégeti a szárnyát.

Ó, hát hogy nem gyúl, hogy nem szerelmesedik meg az az áttetsző, fehér rizspapír, hogy nem szíveskedik ennyi szépségre, ennyi vágyra? Ezzel a szenvedéllyel egy hajót át lehet vontatni az óceánon, sziklából vizet fakasztani! Kapitány úr, kapitány uram!

Pedig tudja. Úgy hull alá arcáról a mosoly, szinte észrevétlen fájdalommal, akár a lebegő, súlytalan ökörnyál. Tudja már. Belenémul abba a hegyekbe fordulásba, a reménynek ebbe az elomlásába. Fájni is befáj neki, mirigyeken és idegdúcokon fáj keresztül, centrálisan fáj, sacralisan. És jaj, ahogy néz. Azért az állát kicsit fölszegi. Csak úgy tartásból."The Way of the Samurai is found in death."

Ezerhatszázhúsz perc múlva megszerzem. És amikor megnézem, a száztizenhatodik percben kikapcsolom. Kétszer már láttam a végét. Többé nem nézem meg. Akkor még lehet olyan, mintha. Kivételesen.

Szerző: cippo

"Nyilván ön is észrevette, hogy minél kevesebbet tudok valamiről, annál nagyobb az önbizalmam, és annál jobban meg tudom világítani a dolgot." Mark Twain

Egy jó hozzászólás jó lenne

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük