A Hosszú utasításba adta, hogy csináljak valamit az édesburgonyával, idézem:
Ez túl drága ahhoz, hogy megrontsuk.

A napunk csúcspontja pedig az volt, amikor tíz percen keresztül nekihevülve ecsetelte, hogy fogott egy 74 incses halat iPhone-nal.
Egy 74 incseset, érted???! Egy három és fél incses  iPhone-nal! Eszemmegáll.
(Mi? Ja, a hencseren. Persze.)

Mesterségem címere: a botkormány. Szép, férfias játék, és én szeretem a szép, férfias játékokat.

A joystick csak a nyolcvanas évek kultpécéjével, a C64-gyel egyidejűleg asszimilálódott a kollektív tudatba; a Tigrisnek például csomó emléke van nyolcvanháromból mindenféle virtuális környezetből, nekem nagyjából csak a farkas a a technika órákról – lehet röhögni rajta, de ez már vastagon az úgynevezett generációs szakadék, meg a számítástechnika peremkerülete, ilyen is volt, hát istenem.

Ez eddig, ugye, nem egy nagy múlt, vagyishogy minőségileg bizonyára. Histórikusan valójában úgy néz ki, hogy a joystick-ot 1909-ben jegyezte először egy Robert Loraine nevű, elég érdekes figura, akiről a Domján Edit Üvegcipős áhitatával tudnám mondani, hogy: repülőpilóta, felhőpilóta, és nincs szebb fénysugár, mint ő, meg hogy: ideál pilóta, a felhőkből száll alá a virágos mezőre, vagy ahova. Ideál pilóta, mondom, egy aktor-aviátor, nem viccelek, írva vagyon. Szóval ez Loraine belefirkálta szépen a naplójába a terminus technicust, hogy joystick, aztán az lett, hogy – mivel technikailag lófaszt se találtak – a hivatalos álláspont szerint a korai joystick olyan, mint a Schrődinger macskája. Biztos van, csak momentán a mechanikai működése bizonytalan, khm.
A németek aztán 1944-ben rövidre zárták az ügyet, nem szaroztak, bedobták a két tengelyű, elektronikus joystick-ot – piff-puff, dirr-durr -, hello első föld-levegő rakéta, hello világ.
A hatvanas évekről meg már leginkább a NASA tudna referálni, de lehet, hogy a Neil Armstrong is, esetleg még a Ralph Baer, aki meg egyenesen a virtuális mennyország Szent Pétere. Innen már tudod.

Szép, férfias játék, mondom, és én szeretem a szép, férfias játékokat. Nem tudom, nő képes-e így pozícionálni, én biztos nem. Én még az e-könyvolvasón is keresem a lapszélt az ujjammal. Biztos baj van a beviteli perifériámmal.
Ahogy avval a két gumicsirkelábbal finomakat mozdul csak ott a fülkében, elképzelem, amint a vasárnapi sörét bepozícionálja. Vagy a cigijétt. A cigijét pláne. Mert úgy van a fejemben, hogy az a két gumicsirkeláb, az a kezének természetes meghosszabítása. És akkor itt már elektronika van, kérem szépen, könnyű balett. Mert milyen lehetett az, baszomnagy kardántengelyeket izomból ráncigálni, hogy moccanatra bírja az erőkart?
Vagy nézd meg a markolólapátot. Szögletességében is szinte gyöngéd, ahogy alányúl a kockaköveknek.
Van az egésznek ez a dualitása, ez szép nagyon. Ahogy a masszív férfimerevségből elő-előmutatkozik a nő puhája.

Cippo: Szakad az eső, nem akarod felhúzni a pompás szlovén import gumicsizmádat?
Tigris: Dehát az dolgozós csizma…

Cippo: Dolgozós? Aztán mégis mit akarsz benne dolgozni, hm?
Tigris: Mondjuk én semmit.

Amíg a férfiak a Plastik Cityt építik, nem főzünk nekik valami virtuális vacsorát, asszonyok? Hm? Na?

Csak fölcsöngetni szaladt át a Sárihoz. – Te vagy az? – Én. – Megjöttél? – Meg. – Na, jó’ van akkor.
A kocsi takarásában férfiak ücsörögtek a szegélyköveken, munkások, sorban, mint galambok a dróton, egykedvű szótlansággal meredtek a kátrányízű, szürkeuszályos párába. Ahogy meglátta őket, riadtan rebbent a keze, úgy marta össze védekezőn a könnyű ing szárnyait a fehér mellkasán. Kicsit fölgyorsított, mereven a kapunyílásba kulcsolta a tekintetét, tán még a fülkagylóját is összeszorítva, sürgetősen lépkedett. Azok meg a szemükkel, mint galambok a tiszta búzát. De szólni nem szóltak semmit. Csak amikor visszefelé jött. Akkora már lebillent a keze, talán megbátorodott.
A legidősebb szólalt meg, halkan, egyszerűen hullajtotta oda, a lába elé éppen, hogy egy csöppet meg is akadt benne.
- Ami szép, szép. Nem köll aztat takargatni.
Csak így. Egyik se mert röhögni.

Mondja a Hosszú, hogy akkor ő most elmegy találkozni a Röviddel. Akinek ez a neve, hogy Rövid. De tényleg.
Jó, hát mondjuk a Hosszú meg tényleg hosszú.

[Ja, ennyi. Nincs tovább. Nem nem fejeztem be - el se kezdtem. Csak finoman tennék egy szívernői utalást:
Tudvalevő, hogy a nő a ruhapénznél is jobban örül annak, ha írnak róla. A nő akkor a legboldogabb, ha mondat.*]

* Szív Ernő Hogyan csábítsuk el a könyvtáros kisasszonyt?

Valami mélyet, valami lírait vártam, valami naagy kibaszott férfilelket, de olyan direktbe, érted, úgy bele a képembe. Úgyhogy megmondom, először halálra idegesített az a nyers, egyszerű közlésmódja. Meg a rengeteg dialóg, amitől mostanában szinte elszoktam. Mondhatni, a Jane Austen szárazsága jutott róla eszembe.

A vadászatnál folyton elkalandoztam. Férfikönyv, mit érdekel ez engem; nemi identitás tekintetében klasszikusan nekem amúgy is inkább a vad nézőpontja az ismerős, nahát. Avval győzködtem magam, hogy de a Kandinskys rész az elején, az milyen kurvajó volt, biztos lesz még olyan. És akkor ez kicsit fájt. Hogy lerombolta bennem az íróember nagyságának patetikus mítoszát. Az oltáromat. Aztán egyszercsak visszhangra talált a bennem élő férfiban, vagy mi, átütött lassan valami, a kort meghazudtoló társalgásbéli eszelős lazaság (amiért külön reskept a Szász Imrének); akkor elkezdtem marhára élvezni, úgy érteztem, meg vagyok közelítve, be vagyok vonva, haverrá vagyok téve – így szenvedő szerkezetben, igen. Tapogatni, ízlelni, érteni kezdtem az egész mögött húzódó, minden intellektuális szarakodástól mentes nyers férfierőt. 
Máskülönben sokadszorra lep meg a férfilélek sallangmentes szárazsága – amit, a szakavatottak szerint, sörrel a szárazság okán, whiskyvel vagy pálinkával a sallangmentesség kedvéért illik locsolni - , sokadszorra szeretek bele.

A cselekmény folyásirányát tekintve meg talán soha életemben nem vágytam még annyira egy pohár sörre, mint amikor az Ernest azt mondta: a ládából, amelyet egyik bennszülött hozott a fején, elővett szalmatokostól egy üveg német sört; Dan hatvannégy üveggel hozott a német kereskedőállomásról, azokból vett elő egyet. Nyakát ezüstpapír borította, és fekete-sárga címkéjén egy lovas volt, páncélban. A sör még tartotta az éjszaka hűvösségét, s amikor M’Cola konzervnyitóval kinyitotta, sűrű-habosan, zamatosan buggyant a három pohárba.

Hemingway Afrikai vadásznapló

[És akkor itt említeném meg, hogy a férfiak cukrászdája nonstop nyitva van.]

Kitalálta, hogy azt az irgalmatlan mennyiségű gyári cédét, ami az évek alatt összegyűlt, föl kéne tenni a winchesterre. Négy napja csinálja. Azt mondja, lassan kezd belehülyülni.
Egy Rip of Raszkolnyikov.

Benne vagyunk, kérlek, nyakig a változásban. Onlájn, érted, hogy tisztára megcsapott a forradalom szele. Van ez az izgalom itt, hát ez is biztos kap majd egy fejezetet a Wikipédiában, ez az izgalom, ami jellegét tekintve pont olyan, mint a tévéostrom kétezerhatban; a férfiak az utcán – a férfiak, azok kérlek harcosok vagy technikusok, lelki habitusuk szerint, és akkor a nők meg izgulnak értük, könnygáz vagy kék halál, jajcsakbajukneessen, - na, mondom, ez most itten majdnem olyan. Hát aztán ül a Hosszú a tévé előtt, két megnyitott tiszta lap - Chrome a Safarival pariban -, onlájn és ápdét az Apple meg a Plastik, csak mer’ a Steve Jobsnak már megint egy újabb hardverben-szoftverben testett öltött látomása van, és hát egy ideje ölég gyakran, és ölég jövedelmezően van neki, és kérlek, ilyenkor szinte kézzelfogható, amint a szemem láttára fordul a történelem kereke, és ebben a technikai forradalomban hadi övezetté minősített lakásban hallgatom, ahogy a Plasztik Józsi onlájn azt mondja, hogy pedig ő megmondta az Új Péternek, hogy ne rilízelje a sztorit, és azt gondolom, ha most a hatvanéves anyám lennék, ez a mondat aztán már biztosan kiverné a biztosítékot, hogy Istenem, hát tényleg végleg elvitte a cica a nyelvünket?

Na szóval, csak annyit akartam, mondani, hogy ez az Apple Tablet, ez, úgy látszik, sok szempontból is keserű pirula.

Nem ismerem a Fefét. Hogy a Fefe a legnagyobb arc, azt a Snájdig mondta.

- Á, a Fefét nem ismered, kár, pedig a Fefe, az a legnagyobb – mondta a Snájdig -, az egy igazi gyíkarc. A Fefe mondta, hogy százhatos tévét vegyek.
– Minek százhatos? Huszonöt négyzetméterre?
– A Fefe azt mondta, hogy százhatost vegyek. Megkérdeztem: te Fefe, milyen tévét érdemes venni?  Azt mondja: százhatost vegyél, ecsém, annál kisebbet nem érdemes, az mind fos. A százhatoson, azon már elég sok csatlakozó van a kütyüknek. Százhatost vegyél, full hádét, én is azt vettem a lányomnak. Aztán tényleg azt vett neki a hüjyéje a négyszer négyes szobába. Meg Xboxot – azon nyomul a lánya. 
– Mért, hát hány éves a lánya?
– Tizenhárom. Hallod, aztán Xboxon tolja. Tud élni, mi? Csak mert a Fefe tisztára bele van buzulva a modern technikába. Mondom én, hogy egy igazi állat. Aztán mégis mindenki szívja a vérét. A múltkor is vett valami telefont – legújabb technológia, az, bazmeg, mindent tud. Egy hét múlva kérdezem tőle, te Fefe, na milyen az új telefon? Azt mondja, hagyjad, bazmeg, a feleségem addig nézegette, a végén nekiadtam. Én meg megkaptam a gyerek régi Nokiáját.

Hogy a Fefe a legnagyobb arc, azt a Snájdig mondta. Nem ismerem a Fefét.

Olyan vagyok, mint egy Matrjoska baba, csak nálam a legnagyobb van legbelül.
[Mackó - férfi a pult mögül]

És amikor kifejtette, hogy a G3-t – miután telepít rá egy TeamViewer-t – egyszerűen csak betolja a komód alá, ahová pont faszán befér, és akkor a TeamViewer-en keresztül a Lenovóján csak klikkelget, fel sem kell állnia az asztaltól, ha mondjuk el akar indítani egy letöltést, azt’ hadd csurogjon a torrent lefelé a G3-ra -, szóval, amikor ezt kifejtette, felködlött bennem a kép, amint ágyban fetrengve nézzük a LED tévét, és a G-Roby futárja a neten megrendelt kaját az ablakon át közvetlenül szórja be az ágyba (tisztára mázli, hogy a földszinten lakunk), a férjem meg roppant barátságosan azt kérdi, na, megnézzünk-e még hat rész Dextert, én bólintok, hogy igen, feltétlenül, ő meg egy laza csuklómozdulattal, az iPhone-ját használva távirányítónak, elindítja a következő évadot az iMac-ről.

Mindezt huszonöt négyzetméteren, baszki, huszonötön.

Miután háromszor kérdezte meg, mi a baj, végül bevallottam, hogy semmi komoly, csak most nem tudok repülni. Éppen ivott. Komolyan rámnézett, és az ásványvizet keresetlen egyszerűséggel a dekoltázsomba köpte, majd azt mondta, bocsánat, ezt még soha senkivel nem mertem megcsinálni.

Végül úgy lett, hogy négyen húztuk-vontuk, azt’ csak elkapta. Lefele persze. Lefele könnyebb volt, bár krahácsolt eleget – úgy látszik, abban az üreges csavarban csak volt valami tényleg; hegymenetben meg nem ért bele a szívócső a gázolajba.
Azért volt valami bámulatos a szívósságában – esztétikus férfierény volt abban a dinamikus állhatatosságában, ahogy ezt nem volt hajlandó tudomásul venni. Hogy nem örjöng a csőben a gázolaj. Hogy ez ezt is képes megszerelni. A tankürességet, baszki. Az üzemanyaghiányt. Azt hiszem, lényegében ebben rejlik az istenek ereje.

Szélsőséges helyzetekben gyakran megfigyelem magamon az integrálódásra való készségnek a beszédtechnika szintjén történő megnyilvánulását. Komplett tartalmakat vagyok képes átmodulálni a pillanaton tájegységi szinten. Na tessék, erre gondolok, érted. Hogy ösztönös tetszési index.

… és mivel három sportkommentátor társaságában tekintettem meg a válogatott meccset, amikor a kocsiban kicsit szabódva megkérdeztem, hogy ugye négy negyed, akkor a Dömpi szabatos és kimerítő kiselőadásban összegezte a további tudnivalókat, miszerint igen, a meccs tényleg négy negyedből áll, melyből az első tizenkét, a továbbiak tíz-tíz percnyi játékidőt foglalnak magukban, illetve, hogy a kosárlabda amúgy nem egy nagy képlet, a távolról dobott kosár, az a hárompontos, az akcióból közelről, az a kétpontos, a büntető meg csak egyet ér – jól mondom Snájdig? – kérdezte akkor a Snájdigot, és azt is mondta még, hogy ja, és Cippókám, a negyedek alatt tíz nagggyon magas fickó rohangál össze-vissza a pályán, és egyszerre mindig csak tíz, sose több, és a Snájdig meg az Ákos akkorra már nagyon röhögött, és megdícsérték a Dömpit, hogy roppant okosan és lényegretörően magyarázta el nekem a kosárlabda lényegét, és hát szakmailag ennyi, esztétikailag viszont kijelenthetem, hogy a kosaras mez énszerintem nem az haute couture csimborasszója, kevés ennél amorfabb és férfiatlanabb darabot láttam; az embernek tisztára az a benyomása, hogy nagy lakli gyerekek rohangálnak a pályán csupa fehér-piros krumpliszsákba bújva, na és hát azok a magyarok, mert a csehek meg sötétkék krumpliszsákokban szaladgáltak, és igen, szándékomban állt tragikus hirtelenséggel jelenről múltidőre váltani, és még gyorsan azt is el akarom mondani, hogy a tegnapi nap legfontosabb sporttörténeti eseménye számomra mégiscsak a Körte lába volt (krumpliszsák ide vagy oda), és bár, mint említettem, a mez nem egy Karl Lagerfeld, viszont a Körte lába egy Heidi Klum, de legalábbis egy Natalia Vodianova a férfilábak közt, és ez factum, és úgyis mint közismert lábfetisiszta, továbbá, mint a legpazarabb férfiláb eléggé közvetlen hozzátartozója kijelenthetem, hogy e tekintetben az én szavamra nyugodtan lehet adni. Ja, és hát persze a lényeg, hogy 70-55, érted, 70-55!

- Na, mi volt a vasárnapi program?
- Felébreszteni a Tigrist.
- ??
- Jó, akkor rekonstruálom a párbeszédet:

C: Hahó, ébresztő, szuszmák. Jó reggelt.
T: Mmm… jó reggelt. Na, mi legyen?
C: Ó, én nagyon nyitott vagyok.
T: Hát én is… mmm… zzz… zzz… ( … )  Na, most meg hova mész? Ne menj még el, beszélgess velem.
C: De hát már mindent megbeszéltünk. Nagyon sokatmondó voltál.

Macska! Hagyd abba, különben… megtapsollak!

Az a játék, hogy megmondani a hengereket vakon. Hogy egy, kettő, vagy soros négy – visít, mint a malac, tudod, ha kihúzatod egy kicsit.
A legjobb hangja az egynek van, részrehajló vagyok, van az a kis traktoros röfögése neki, meg rúg, akár a ló, mikor a Tigris vált – kiegyensúlyozótengely ide vagy oda -, és ugrik. Akkor van az a kis tehetetlenségi hanyatlás, abból aztán meg a beledőlés a gyorsulásba.
A Mátra, az nagy szívjóság különben, a kanyarok szűkek, meg hosszúak is, jobb a balba nyal, és kicsit gyomorszájas, mikor meglátod a figyelmeztető piros nyilakat, de az csak optikai tuning az agynak, az adrenalin. Jár a csípő, a tánc lassú és finom, nekihevül a gumi, egészen átmelegszik a csúcs felé. Azt mondja a Tigris, nyolc mili a rinyacsík. Márhogy elöl. A nyolc mili, az jó, főleg, hogy ketten vagyunk, úgy idegrendszerileg. Főleg én. Úgyhogy jó nagyon a nyolc mili, azt mondja. Meg, hogy nem érdekli a sebesség. A gyorsulás érdekli, a gyorsulás, mikor rúg és ugrik – kiegyensúlyózótengely ide vagy oda -, a vibráció. Meg a pályaívek. A ring. A ringás. Az egyensúly. Mert, ha fékkel mész neki a kanyarnak, fel akar állni a gép. Az az akarata neki. Az egyenes. De nem hagyja akkor a Tigris, finoman rákényszeríti a maga akaratát, hangsúlyozom: finoman, csak, hogy úgy életben tartsa a dolgot – így szoktuk mondani. Szóval megfekteti, dönti egyik ívből a másikba, hála nektek, feszes hangolású rugózó elemek. Betöri lágyan olyankor, vagy hogymondjam. Na és akkor van az egyensúly. Az egymással szembenálló akaratoknak a végfoka. Az ütközőpontja. A paktuma.

Jó lenne azért egy SMC, a Tigrisnek jó lenne, na. Háromállású elektronikus kapcsolóval a pillangószelepkhez, a befecskendezéshez, meg a gyújtásponthoz. Hogy ne engedje leesni a fordulatot kétezer alá. Az versenyen fontos. Az idő miatt. Meg aztán karcsú. Mert karcsúbb, mint az SM. Mondjuk én izmosabbnak látom. Vadabbnak. Pedig ugyanaz a motorblokk. Csak nem ér le róla a lábam. Pedig az ülése is keskeny, mint a penge. Mondom, olyan vad, na. A Tigris meg azt mondja: azt hiszem, egy darabig magázni fogom.

Jó, belátom, a Rut-dolog röhejes félreértés volt.
A fürdőkádban ültem, amikor megkérdezte, tudom-e a Rut jelszavát. Hogy kiét, kérdeztem, mire ő, hogy jó, ha nem tudom, akkor inkább hagyjuk. Aztán egyszercsak elém állt, az arca ragyogott, valami kis kétértelműség, meg némi diadal is volt a mosolyában, ahogy mondta, hogy akkor most a desktopom mögött, na ott van egy másik, egy láthatatlan desktop, maga a forrás, a gyökere az egésznek, a Rut-asztal, teljhatalommal az egész gép felett, de hogy azt én nem is látom, mert az már az alja, úgy értve, a mélye a vasnak, és akkor ő ottan majd pakolászhat kedvére, nem lesz nekem útban.
'Lelkem és szellemem horizontján' végigsöpört a sértett gőg, hogy itt ez a nő titkosan, a háttérben, ez a bibliailag Rut, hogy ez azt akarja, hogy egy ilyen fantompicsa, hogy ez legyen az én felügyeleti szervem, a mesébe illő, vesébelátó Nagy Testvérem. Arra jutottam, hogy ez inkább mindennek a teteje. Én ebből, kérlek, hiúsági kérdést dagasztottam ott helyben, és szenvedélyesen kinyilatkoztattam, hogy nem akarom, mi több nem tűröm, hogy egy ilyen virtuális ribanc turkáljon az intimszférámban, különben is, ki a szar az a Rut.
Akkor csöndesen végigmért, mint akit most lát először életében, és nagyon, de nagyon halkan azt kérdezte:
Ezt most komolyan mondod? Hogy azt hiszed, hogy a root egy nő?
Miért? Nem?
Nagyon kiröhögött. Aztán elmagyarázta.
Próbálok együttélni a gondolattal. Hogy vannak ilyen kis technikai fölényei. Vagyishogy alányaim.
Aztán tegnap megjött az új gép. És akarta, hogy próbáljuk ki, tudnak-e egymással beszélgetni. Az új gép, meg a kis Mac. Mondtam, jó, próbáljuk. És amikor rákattintottam, hogy browse device, akkor megjelent a kijelzőn, hogy VALI500.
Most már biztos, hogy szőke nő vagyok.

Pedig már mindent mondtam neki. Azt is, hogy klózbuttonklikk.

Ha nem hagyod abba, csinálok egy blogot, és Vattacukor-paródiákat fogok írni.

Látván pedig végtelen szomorúságomat, imígyen fordúla énhozzám: na, azt' nem vidámítana-e meg egy kicsit, ha megennénk a macskákat?

Na és akkor megettük őket.

Nyilvántartásba veszlek, és bevallak.
Te vagy az én immateriális jószágom.*

* Az adóalanyiság időszaka alatt megszerzett immateriális jószág, tárgyi eszköz alapján az adózó az adóalanyiság megszűnése után a társasági adó-alapjánál az értékcsökkenési leírást a más által kibocsátott bizonylaton feltűntetett bekerülési értékre vetítve állapítja meg.
[2002. évi XLIII. törvény az egyszerűsített vállakozói adóról 19.§ (4)]

Egész délután az a problémakör foglakoztatta, hogyan tudná eltávolítani a kenyérből a dagasztólapátot a kicsiny piszkafa segítségével. Estére megvilágosodott.
Zöld kandeláberemre, s pfinánckardomra esküszöm, nagymértékben elégedett vagyok a sorsommal.

Kapcsoljak zenét?
Hogy?
Hát, csak hogy kapcsoljak-e zenét, kérdezte a Nő elfogódottan, hogy hátha úgy komfortosabb… – itt elakadt – vagy ha akarod, ki is mehetek. Elszívok addig egy cigarettát a folyosón, vagy valami.
Kérlek – Lloaf kissé érdes volt az érzelmi túlterheltségtől. Nem kell, hogy kimenj. Ha akarsz, kapcsolj zenét.
Csak, mert olyan vékonyak a falak, meg minden…
Vékonyak. Ezzel rövidre is zárta.
Az a fajta volt. Akit maguk között csak úgy hívnak a nők: falhozbaszós. Akit maguk között a nők bekívánnak maguknak. A rövidrezárós fajta. Az odabaszós. Tetkója is legyen, ha lehet. Meg legyen benne valami kis sötét. Rosszfiú legyen, vad kicsit. Meg nyers. Kissé érdes az érzelmi túlterheltségtől. Férfi.
Mert tudod, én lehet, hogy nem tudnék – nem mintha olyan szemérmes lennék, vagy valami, csak… érted? Hogy így előtted nem menne.
A Nő mindig szavakkal tapasztotta be a zavart.
Aha.
Hogy én így nem tudnám rádrakni az emésztésemet, vagy hogy is mondjam… hogy valahogy úgy érzem, ez nem tartozik rád…
Nem. Nem tartozik rám.
… mint ahogy nem tartozik rám, hogy éjjelente a Jucó néni az ágytól egészen a vécéig végigdurrogtatja az utat, és az kihallatszik, meg amikor már ráül a vécére, az is, pedig nem tartozik rám, és mégis valahogy benne vagyok, akaratom ellenére, de belekerülök, ahogy ott csendben szívom a sötétben a cigarettát, de nem tartozik rám. Vagy amikor a Kajzer a fejem fölött emészt, az se tartozik rám.
Majd kinyitom a csapot.
Hogy?
Kinyitom a csapot. Tökig.
Ümmm… nem értem.
A víz zaja, az jó. Elfedi a fingást. Hogy ne rakjam rád a fingásomat.
Ja…
Aztán meg meggyújtok pár gyufaszálat. Katonadolog.
Katonadolog?
Így csináltuk a laktanyában. A foszfor, meg a gyufa szaga, az jó. Elfedi a szarszagot. Hogy ne rakjam rád a szarszagomat.
Aha. Most erre mit lehet mondani. Ez biztos olyan odabaszós dolog. Vagyishogy része az odabaszásnak. Kicsit azért meglepte. Majdnem megütötte. De ez a fájdalom is része. Ettől kicsit még jobban imponált neki. Hogy olyan bátran kezelte a szavakat. Hogy olyan nyersen ejtette ki, hogy fingás. Vagy hogy szarszag.
Jó. Mégis kimegyek inkább.
- jajcsakazértnehogymostelkezdjenbeszélninekemaszarcsíkról -
Lloaf csak hanyagul megvonta a vállát.

Most majdnem kifutott belőlem, mint tej a forró lábasból. Arról van szó. Hogy olyan, mintha folyamatosan tüdőtágulásom lenne, arról van szó. Őszintén szólva persze soha nem volt még tüdőtágulásom, legyünk azért tényszerűek, de ilyennek képzelem. Hogy így anatómialag ki akar szakadni a tüdőm a mellkasomból, mert csak szívom, szívom befelé a levegőt, kifújni meg elfelejtem. Hogy néha rá kell szólnom magamra, hogy lélegezz, bazmeg, lélegezz. Hogy le vagyok nyűgözve. Arról van szó. Hogy milyen hülye kifejezés ez, lenyűgözve lenni.

Van az a kép a Gulliverről, tudod, fekszik a hátán megkötözve, na és hát le van nyűgözve, legalábbis úgy képileg. Nahát nem így. Úgy értem – és akkor most húzom kicsit a számat, meg még a fejemet is ingatom hozzá -, így, sőt, í-í-így, de közben meg mégse.

Képletesen. Jah, talán ez a helyes kifejezés. Mert amikor azt mondom, képletesen, akkor arra gondolok, hogy elindul belőlem egy gesztus, ami benne végződik, de közben meg nincs semmi, a kettő közt nincs semmi, úgy értem. Nem tölti meg anyag. Vagyishogy csak az tölti meg, vagy hogy is mondjam. (Aha, most, hogy átgondoltam, belekeveredtem egészen, de. Tudom, hogy érted.) Nahát erről van szó.

Szóval, most majdnem kifutott belőlem, mint tej a forró lábasból. Pffff. Érzelmi tűzfal, mi? Nesze_neked_bazmeg.

Mindig gyönyörködik abban, ahogy gyönyörködöm benne, ahogy a sört csapolja.

Úgy volt mocskos, hogy csak a sima, hófehér vállából nőtt ki két fekete koszfolt, két angyalszárny, közvetlenül a Fővárosi Csatornázási Művek feliratból. Narancssárga-fehér VLC ikonokat cipelt, könnyű plexiből fröccsöntött ikonok voltak azok, körberakta velük a csatornafedelet, s a hosszú kampóval, kezének esterházysan természetes meghosszabításával kikanalazta a nehéz öntöttvaslapot. Aztán alászállt tetőtől fehérben, aztán fölbukkant talpig fehérben, a közvetlenül a lapockájából növesztett két kis sármocsokkal, és olyan volt, mint a Kisvakond egy Kodak negatívon, csak egy kicsit komolyabb mégis, valahogy olyan orvosos, a kantáros, fehér munkaruhájában. Olyan csatornafelcser, sőt alcser, merthogy  alulról szagolja, ugye, meg komplementerben, aprócska fejlámpája is van hozzá, hogy lásson ott lenn, a sötétben avval csinál magának glóriát, ahogy műt.
Itt van, na, ezt kiabálta fel nevetősen, a központi kötésnél repedt meg. És még ezt is: hát, úgy néz ki, jó nagy szarban vagyunk.

Amikor meglátlak, még mindig úgy borzong bele az aurám, mintha citromot nyalogatnék.  Beindul a mentális nyálelválasztásom. Előtüremkedik a  lelki libabőröm. Vagy hogy. Aztán elmúlik ez is.
Hallom, ahogy kattan a golyóstoll, kli-klikk, ó, te a világmindenségről folyton jegyzeteket készítő, te, most gondosan adminisztrálod: máma ék alakú dekoltázst visel, és nem mosolyog.
Ideges vagy, bele a meztelen lapockámba.
Te is azt méricskéled, ami nem volt?
Smárolás a Flórián téren, a Szentlélek téren, a tereken egyáltalán. Egyáltalán, smárolás. Meg ék alakú dekoltázs. Meztelen lapockák.
Zárvatermő vagyok, tudod-e, láttad-e valaha kétszikü, pillangós virágaim ölén bibém ragyogó, ragacsos csúcsát, akartad-e látni?

Már akkor szóba kerültek a fiúk.
Azzal kezdődött, hogy a Kovács Lackó verekedett érte. Nem olyan heroikusan-romantikusan verekedett, mint a filmeken, és például nem volt olyan spanyolcsizma-izé se, amit addig szorítottak a lábán, míg végül bevallotta, hogy halálosan szerelmes a királynéba; lányszöktetés se volt, se lóval, se ló nélkül, csak verekedés, vad és rosszfiús, és egy kicsit talán gonosz is. Vagyishát, igazából nem is verekedés volt, hanem csak odakapott a Lackó, letépte egy mozdulattal a Varga Öcsi szemüvegét, a földre dobta, és rátaposott, ne merd többé csúfolni a csajomat. És akkor a Varga Öcsi sírni kezdett, mint egy kislány, a Lackó meg szobafogságot kapott, de nem reklamált, és mindenki tudta, hogy a Lackónak csaja van.
Namost ezt muszáj volt megbeszélni cseresznyézés közben.

Te, azért az bátor dolog volt, hogy a Lackó így kiállt érted.
Ja, bátor.
Amúgy te tudtad, hogy szerelmes beléd?
Á, nem is szerelmes.
Dehát azt mondta, hogy a csaja vagy.
Azt mondta.
Te… ömmm… és láttad már a… ömmm… az izéjét?
Mi van?
Hát, hogy láttad-e már a… micsodáját?
Hülye vagy.
Nadeláttad?
Ezt nagyon gyorsan kérdezte, egyszuszra kifújta, mit lehet erre mondani, de hülye vagy, de tényleg, máskülönben meg hagyjál már békén.
Te, ez olyan igazságtalan. Hogy ezek csak úgy előveszik, érted, aztán csak úgy pisilnek vele, bele a világba. Hogy nem kell leguggolniuk, hogy jól összecsípje a seggüket a csalán, hanem állva pisilnek, érted?
Ja. Jó lehet állva pisilni. Kényelmes.
Te figyelj, mi lenne, ha kipróbálnánk?
Hülye vagy, itt a fán?
Itt hát.
Hogy? Le a fáról?
Aha. Bele a bokorba. Na?

És akkor letolták a kisgatyát, meg a bugyit, és megpróbálták. Le a fáról. Bele a bokorba. A sárga lé meg végigcsurgott melegen a lábuk szárán.

Gyula Úr nagy szoknyabolond. Szoknyás nőben preferálja, ha a nő mar, mint a sav. Nadrágos nőben a stílust preferálja.

Gyula Úrnak pavilonja van a piacon, galyibája, avval csalja lépre az olyan patyolat madarat, a pintyőkét, amelyik a szoknyát, vagy a nadrágot viseli, és két betűben összefoglalható.

- Jaj, milyen cuki! – sikkant a Nő, s firtatja Gyula Urat – Mondja csak, ez lámpa, úgy-e?
- Nem, kérem, ez nem lámpa. Ez, kérem, egér, ahogy látni tetszik.
- Nade ez itten egy lámpaernyő – a Nőt nem hagyja nyugodni a dolog, trükköt sejt. Mert Gyula Úrnak a zsivány szemében van valami, amiben sejti a trükköt, csakhogy az a trükk nem a portékában rejlik, hanem Gyula Úr vadászművészetében, abban, ahogy a galyiba ajtaját tárja ártatlanul, s mikor a pintyőke besétál, már csattan is mögötte az az ajtó.
- Nem, kérem, ez itten egy egér. Tetszik látni, két kis tölcsér, egy a feje, a kisebb, s a nagyobb a teste.
Szines egér, két lámpaernyő a feje, s a teste; drótok, valami foglalatok kacskaringóznak ki belőle, igazán, akár lámpa is lehetne. De hurok az, kérem, lép a pintyőkének.
Gyula Úr ajánlatot tesz kétezerre, s a Nő felel, hogy: – Gyula, én ebbe beleestem, dehát elvinni nem akarom, csakhogy nézni oly jól esik.
- Ó, ezerhétért kedvére nézegetheti.
S a pintyőke csacsog, hogy lakása picike, Gyula Úr épp ezt a választ várta.
- Kérem, hát cseréljünk telefonszámot, s avval lakást.
- S abban mi a pláne? – pintyőke homlokára csusszan a szemöldök könnyű íve.
- Ó, a pláne, hogy kegyed a nagy lakásba költözik, vidékre, én meg birtokba veszem a kegyedét – villan a szem.
Pintyőke kacag, hogy: – És akkor majd telefonon értekezünk, Gyula. S akkor, avval a szóval, hogy “értekezni”, a Gyula meg van fogva, hogy úgymondjam, megbűvölten ismétli: – Értekezünk – ezt milyen szépen mondta kegyed.
A Nő menne már.
- Hát elviszi ezt a gyönyörű mosolyt? – telefonszámért kacsint, de a pintyőke szinte már tovalibeg.
- Csak azt ne mondja, hogy előtte mossak kezet! – meséli, így marta meg a Mártuka, s ő csaknem elvette ezért a mondatáért. – Kapok egy telefonszámot? Egy telefonszám, s viheti az egeret – föníciai kereskedők tudnak csak ilyen félig zárt szemhéjú sandaságot; Gyula Úr meg van fogva, a Nő dönt, Gyula Úr tudja, mi a csízió.
- Ilyet én nem mondok, Gyula – a Nő dönt, a Nő is tudja, mi a csízió -, de tudja mit, találkozásunkat bízzuk a véletlenre.
S akkor Gyula Úr, mint fele királyságát, grandiózusan a Nőnek nyújtja az egeret.
- Vigye. Nem kérek érte semmit.
A Nő tudja, mi a csízió, nem fogadhatja el. Gyula Úr csippent szemével akkor, s odasúgja:
- Viszlát. A jövő héten értekezünk.

Egyedül ordítozik a tévé előtt, egyedül nézi a meccset. Most akkor a kék felsőben, az akkor most Laziós? Hülye, az a bíró. És ne kelljen mégegyszer elmagyaráznom a lesszabályt, jegyezd meg! Picsába!

Az utolsó szamuráj, aki még látta a nyomasztó Tornavár utcai albérleted ruhásszekrénye mélyéről előkerülni a Totti mezt. Úgy szégyellted magad akkor, ahogy azután sose látott szégyenkezni senki. Csak a tükröket takartad le mindenhol, ahol csak megaludtál.

Csaknem leküzdhetetlen vágy, rizst csinálni. Mondom, csaknem. Vannak ilyen sárga lapok az életben. Mitítététetetű.

Talán az eső hozta.

Ne kérdezd meg, hogy vagyok. Bátorság dolgában nagyon. De van nekem ez a pókerarcom, tudod. A pókerarc, nos, az habitusonként változó.

Az én pókerarcom, az úgy néz ki, rezzenetlenül fülig ér. Szoktam ezt emlegetni alkalmi közvetlenséggel. Szóval tudhatod, ha figyeltél. Hogy akkor leszek hogy, ha majd egy kurva kávén kívül újra képes leszek főzni bármi mást. Magamnak. Vagy másnak. Addig csak gyomlálgatok. Majorságomban a parlagfüvet. Elterjedtél bennem észrevétlenül. Elburjánoztál akarásom tövig kalászos táblájában. Kiderült, hogy vértezetlen vagyok. Immunrendszertelen, úgy értem.

És amikor jön az üzenet a szívből az agyamnak, az rossz, tudod. És akkor arról a postaládáról, ami ott az agyban vagyon [hypothalamusi nyuszi], ott van felfúrva az a láda a koponya belső falára, rajta a neveink [a mieink, érted?], nnnnaszóval akkor arról egyszercsak nagy respekttel, de leszedtem a nevedet, hogy csókolom, postás bácsi, hát elköltözött.

Tényleg azt hittem, lehet Royal Flush-öm. A pőre seb maradt. Azt meg egy erős párral All-In fölteszem a következő körben.

Mert mi van a szellememnek és szívemnek horizontján, ugye…

Az a fütyülő hang, akartad tudni, hogy az mi.

Lekottázom most – műszaki analfabéta, egy elbaszott Ludwig van, rád[török] szophi[e]sztikált tempóban, mit értek hozzá végtére is.

Az ékszíj, ahogy sikoltva köpül, csepüli a levegőt ott a tető alatt, a fedélzeten, az fütyül, te drága. Úgy fütyül, ahogy a tejszínű, halvány piskótalábammal a gázpedálon táncolok neked – lassú a lépés, egy-két-hár, lüktet a szív, gyors-gyors, hívja pörögni a szélcsapodár, szalagos gumit. Mélyeket sóhajt a pedál; amottan kacagva gurguláznak a csapágyak, benn koccan a sok bohó golyó, csörren, ciripel mind, megannyi bolond, kövön pörrenve rebbenő gurulós kavics, macskadoromb. Szelepek hintáznak föl-le, föl-le szaporán, lágyan bluggyan a benzin, injektoron oson által, munkahengeren selyem olajerecske andalog, kiemel, ki emel, ringat engemet?

Ó, az a kis szörcs, az a klattaynó kis slájm, az az urbánus trafikális agilitás, a nyers mennyé'mábaszod: gyertyán vastagszik egyre, keményszik a koksz, korom, hol az egy?, na ettől olyan taknyoskás. Meg hát a gumi, peres, röppen a göbre, sistereg, vokalizál, nagy levegő, a bár kettő-egy, kettő-egy, hátul kevesebb, hevesebb ott – táncol a segge, zár kon-centrál a koncertre. Tangó ez, hát engedd, fiam, hogy megvaduljak – vak vágta, szabadon horkan a lóerő; belépek, bele a gázba laposan, nem vét a láb, ne félj, csak az életet lehet elrontani, ééés váltás: egy-két-há – a karod, drága, add hát, vezess, vezess, vagy én vezetlek

Ahogy ülsz [látni akarom] és nézed, hogy csusszan a lábam a magassarkúba. Apple+Shift+3

Maga – így mondom neki. Magám. A magam magája. Nem a másé. Vagyishogy nem. A más teje.

Magázódunk. Tartós hasznomat lefölözhette volna. Mint te. Csakhogy olyan magának való. Vagyis másnak. Maga maradtam tehát. Ő meg maga maradt.

Ahogy ott szerelt féltérden, félálomban megmondtam neki, hogy a lába pompás. És hogy szamuráj. Csak úgy tudom – megvontam a vállam, mikor megkérdezte, hogy értem.

Sokáig azt hittem, zenél. Hogy fúvós, vagy ilyesmi. Nagy hangszertokkal jött-ment. Aztán kiderült, hogy mérnök. A hangszertok meg csak olyan látványelem, ezt mondta. Látványelem, mi? Ó, játszottam ilyet én is. Orvosi táskával. A szívemet hurcoltam benne. Doktor szívügyes.

Megint a Bushido után mentem, gyakran megesik. És akkor a nap első percében ott álltam egy idegen lakásban, kezemben egy katanával.

Titkot tartani. Hai - szertartásosan meghajtottam magam. Az élet

[ ]

Na ilyen terasz. Erre gondoltam épp. Hogy énekelhetnék én is a lampionnak, mondjuk. Ilyen várakozva. A monomániásan visszatérő "macska a pontot" ornamentikával. Megy az nagyon. A belső monológ. Ó, a gyújtós, az sose fogy el, valahogy, valahonnan mindig van tüzelő. (Úgy értem, belsődlegesen.) Kicsi asszony. Vár. Jaj, várni, azt nagyon tud. Akkora erővel, hogy. Ez lesz a veszte – mindakettőnk veszte? Hogy megégeti a szárnyát.

Ó, hát hogy nem gyúl, hogy nem szerelmesedik meg az az áttetsző, fehér rizspapír, hogy nem szíveskedik ennyi szépségre, ennyi vágyra? Ezzel a szenvedéllyel egy hajót át lehet vontatni az óceánon, sziklából vizet fakasztani! Kapitány úr, kapitány uram!

Pedig tudja. Úgy hull alá arcáról a mosoly, szinte észrevétlen fájdalommal, akár a lebegő, súlytalan ökörnyál. Tudja már. Belenémul abba a hegyekbe fordulásba, a reménynek ebbe az elomlásába. Fájni is befáj neki, mirigyeken és idegdúcokon fáj keresztül, centrálisan fáj, sacralisan. És jaj, ahogy néz. Azért az állát kicsit fölszegi. Csak úgy tartásból."The Way of the Samurai is found in death."

Ezerhatszázhúsz perc múlva megszerzem. És amikor megnézem, a száztizenhatodik percben kikapcsolom. Kétszer már láttam a végét. Többé nem nézem meg. Akkor még lehet olyan, mintha. Kivételesen.

Shine

ElPajtáskodtam azt a mozdulatot.

Ha lenne lovam – egyszer lesz lovam -, akarnám, hogy szőrén üld meg, hirtelen felindulásból. Sörényt úgy nem húz-nem lazít, csak a Baryshnikov talán. Se. Terelni a fejét, zabla nélkül. Jobbra simogatni, meg balra. Simogatni. Zeneileg, érted? Filharmonikusan. Ahogy. Állítanék májusfát ezért, lopnám hozzá a fát. Vagy megtanulnám a Másodikat, növesztenék négy kezet, valami ürüggyel a Zeneakadémia elé csalnálak (mondjuk, hogy ingyen mérik a sört), és kiárasztanám a nyitott ablakon mind a Rachmaninov lényegét.

Ahogy a macska nézi azt a pontot a levegőben. Úgy. Úgy volt ott a ló épp. Láttam.

Én úgy bele tudok hullani a szépségbe, mint kő apadó kútba.

Há! Háttérélek. Vitál-ittas. A vitál itt ás.

Kiválasztósdi (as Nephros).

Ó, abban a hátulnézetben a vesédbe látok én, ott fonja magához a gyömbérszerű receptaculum chyli fölé tornyosuló csigolya-emberke két végtelenül hosszú karjával az egész kiválasztásodat, piramisaidat és Bertin-oszlopaidat, s a sacralt ott középen, mely tán a gyökér szentélye lehet. Abban az ölelésben-karolásban a szorgos kis molekulagazdák agráriumukban termelik-növelik az adrenalinodat, forró véredből készítenek szűrletet, akár a konyak érlelődik aranyszín bükkfahordók mélyén, míg papilláidon át vizeid, az égiek, s a földiek, koncentrálódva, finoman áramlanak vesekelyheidbe; három kiskehely szirmot bontva egy nagykehellyé nyílik össze – három, a Női Szépség, három, a Földi Teljesség -, s a három nagykehely szerelmesen egyesül végül minden vizeidnek gyűjtőmedencéjében, a vesekapun surranva, csurranva át a veseöböl parttalan nyugalmába, hogy a jó öreg Crowley sem tudná szebben festeni.

Feltettem tehát a két kezem, megvolt a csípőcsont, meg a hátizom, s a lengőborda is; úgy mondtad, olyan grafikusan-textuálisan: ahol még puha. És akkor ott. Na az, az a puha nem volt nekem, azt nem találtam sehol, pedig lennék sebész, két fehér kezemben tartanék elomló, mélybordó rostot, úgy kivesézném magam, vagy bárki mást, de nem babra megy a játék.

Néha olyan elvágólagosan alszom, hogy úgy mondjam, odaájulok. Mondjuk, ha valaki motoszkál körülöttem. Olyan vasárnap reggelesen, anya főzösen. Kis csörömpölés a lábos, kés szel fürgén hagymát a deszkán, halk dörmögés az apa. Olyan otthon. Ahol odahagyhatom a testem kicsit, nem lesz semmi baj.

Biellába mentünk, kisbusszal. Mi voltunk a társulat Benjáminjai, ráadásul két balkezes. Cinkosok voltunk, egymás cigarettájába slukkolók, szekond-hend titokbartelezők. Amikor eluntuk a hegyek sötét sziluettjén való lelkesedést, kitaláltuk, hogy felváltva alszunk – helyszűke miatt egymás ölébe hajtott fejjel -, s míg egyikünk alszik, a másik őrködik. A kezed a combodra tetted, kis, puha fészket csináltál a tenyeredből a fejemnek; úgy rémlik, néha az ujjbegyeddel meg is simogattad az arcomat, mint egy kisgyereknek. Vagy csak belédzúgtam, és akartam, hogy így legyen. Mindenestre odaájultam.
Arra ébredtem, hogy a szájam sarkából a kezedre csurran a nyálam. Az ilyen elvágólagos alvásnak mindig ez a vége, ez a nyálcsurgatás. Ettől most zavarba jöttem. És zavaromban elkezdtem lesimogatni a nyálamat a kezedről. Olyan törölgetős alibi simogatással, olyan nem történt semmi simogatással. Felébredtél? – ezt kérdezted, meg ezt: Mi az? Azt feleltem, semmi, és esküszöm, láttam, hogy elvörösödöm.
Annyira szégyelltem, hogy hetekig kerültelek. Nem értetted. Aztán két év múlva rákérdeztem, emlékszel-e még rá. Csak néztél rám hülyén.
Én tényleg azt hittem, tudod.

Felhőzöd a homlokodat borúval. Látványfelhősködés. Derű-ború-mégborúbb – neutrális szürke statikus altocumulus. Takarásban. Te. Akarásban. Mondasz a szájaddal olyan latolgatásformán alternatívákat. Perszemegértem alternatívoltokat. Nekem. Perszemegértem tehetősségeket. As lehetőségeket. Kő, apadó kútba. Ahha, mondom én olyan nőiesenformán, az én nézőpontomból formátlanul. Szemtelen ahha. Alaktalan ahha. Nemtelen ahha. Nemes ahha. Nemszámít ahha. Nemtörődöm ahha. Nemtörömmagam ahha.

A sértődött hátatfordításban legalább pont olyan ostobának tűnsz, mint. Kinn a bárány, benn a fentes.

Erh-nek

Inzert. Egy csomó inzert. És aztán megint ugyanaz. Ugyanott. Ugyanazzal. Egyszer az jutott eszembe, hogy ez az egész nem más, mint egy hülye társasjáték. És a déja vu az a pont, ahol az előző körben kiestem. Aztán addig papoltam a gondolat erejéről, amíg az lett valóban. Mint a Lóverseny társasjáték gyerekkoromban. Ordít a szpíker – aki persze szintén én vagyok -, azt hadarja ordítva, hogy száguld a vörös ló, kedves nézőink, vezeti a mezőnyt, orrhosszal előzi meg a kéket, minden esélye megvan a győzelemre, de hopp, úgy látom, valami gond van, igen, kedves nézőink, ezt árkot a vörös lónak nem sikerült megugrania, most le is marad, óóó, vége, kedves nézőink, a vörös ló kiesett a versenyből…

És akkor leszedem a figurákat, és újra kezdődik az egész. És a következő körben a vörös lónak már sikerül a vizes árok, csak a következő akadályt veri le, és inzert, és megint ugyanaz. Ugyanott. Ugyanazzal.

Nem tudom, hogy ez most egy koordinátarendszer, vagy mi, de az a benyomásom, mintha több origója lenne a kelleténél. Az egynél. És őszinténszólva a tengelyek például nem is egyenesek. Sőt, nem is tengelyek vannak, hanem körök. Vagy inkább spirálok. Mert egy kicsit mindig magasabban vagyok, azt a növekvő tériszonyból tudom. És bár már tisztáztam magammal, hogy nem én osztogatom az örökkévalóságot, csak remélni tudom, hogy nem fog nagyon fájni. Hogy csak úgy befáj. Olyan ismerősen. Hogy vannak voltak. Meg hogy vannak vanok. Közben meg inzertek. Én meg centrifugális erőben keringek mobil origók körül. És úgy kerülök egyre távolabb, ahogy képes vagyok magamon felülkerekedni.

Olyan pillanatok voltak, amik csak kis híján nem voltak a mieink. Olyan pillanatok, amikor a feltételes mód úri tisztességből hátralépett egyet, és tapintatosan elfordította a fejét, míg felöltöztettük a Jószágot.

Bahh, csak ne álszenteskedjék, drága Párisom, hisz szinte már közhelyes is a természetnek az az elemi toposza, miszerint az almák nem esnek messze a fucktól!

Maradjunk annyiban, hogy jól elféltem ezt az utat veled. Az a stratégia – félő, hogy most már én is tudom, fél ő -, hogy jól megijesztesz, törődjek csak a saját félelmemmel, ne lássam, mennyire félsz. És akkor elkezdek félni. És hirtelen kettő lesz, aki fél. És abból a két félből nem lesz egy egész. Most mondanám, ha nem félnék, hogy akkor az akarat hiányzott. Eleve. Hogy elv. A fél-tevés. Nem mondom. Jól megijesztelek, foglalkozz csak a saját félelmeddel, ne lásd, mennyire elféltem ezt az utat veled.

- Normális vagy??? Miért csináltad? Végre akartak hajtani rajtad?
- Nem. Én akartam végrehajtani magamon.

Itt a piros, hol a piros. Valaki hív. Színre szín – habozok. Alkalomfelismerő utólagosság. De show most go on: valaki hívott – hát nem haboztál. Én meg: lekéstél, kis barátom, a most már csak füstbe ment terv, színre szín, számra szám, ebgondolat, mélázz el ezen! Ó, a hívás még persze áll, de azért tudd, hogy talán holnap már nem lehet tovább forró kásákat kerülgetni tevagyén alapon, bár roppant kínos lenne, még úgy venné ki magát, hogy valaki kever – ó, a hívás még persze áll!

Az alkalom szüli a tolvajt. Még véletlenül a zakód zsebében találnám magam. Vagy te az enyémben. Ha lenne merszed megkeresni magad. Ha lenne merszed, persze nem is kellene keresned. Tudnád, hogy ott vagy. A zakóm zsebében. Ha lenne zakóm.

Hát jól behúztam a Szívkirályt. És megint elfelejtettem makaót mondani.

Hogyha te lány lennél, én meg fiú, a töltőceruzámból köpőcsövet csinálnék, és óra alatt a hátsó padból lövöldöznék rád mustármaggal. Hogyha te lány lennél, én meg fiú.