A piacra menve
- volt hozzája kofám -
lőttem ezt az… izét,
ne fázzon a bokám.

Zokni-e vagy mamusz,
nehéz eldönteni.
A tanulság az, hogy
nem mind arany, ami.

Na azt, például, mikor használtad utoljára? Márhogy nem a pipereszappanra gondolok – vagy de, arra, csak nem materiálisan, hanem fonetikailag.

Ott nyalogattuk el a végét a kollégiumban – emlékszel? -, mikor még zuhanyozni jártunk, és röhögtünk a Varga Tündin, hogy az otthonról hozott provinciális álszemérme miatt képes volt inkább tornatrikóban beállni a forró víz alá, le nem vetkőzött volna az isten pénzéért se. Szemüvegben meg tornatrikóban fürdött, merev háttal, négy év alatt egyszer se láttuk a mellét.
Mégis neki volt először tusfürdője, hát perszehogy. Szerintem az első flakont nagyjából el is kérincséltük tőle. Inkább adott, előbb szabadult; szorongatva érezhette magát ott a lesimázott betonon, a párában megvakult szemüvegében a pucér csikólányok között.
Duschbad – ez volt ráírva, és úgy habzott, mint az állat. Jószagú tusfürdő volt, kék talán, selymes, kéjjel kentük magunkra. A Varga Tündi falnak fordította a tyúkmellét a tornatrikó dekoltázsában, inkább ne is lássa, mi meg sutyorogtunk a háta mögött, hogy hát honnan telik ennek tusfürdőre, az anyja picsáját.
Akkor kitaláltuk, hogy meg lehet azt csinálni is. Szappanból, fifikából. Csak sajtreszelőt kell keríteni hozzá.
A reszelőért a Rozianyunál kellett lobbizni a menzán, nem volt könnyű, kicsit gyanakodott a vasalós botrány óta. A vasalós botrány amúgy egy szimpla kis gittegylet volt; a szilencium alatt almakompótot főztünk, meg húst grilleztünk a kollégiumi közvasalón, csak mikor kiderült, akkor lett belőle a vasalós botrány. Szóval a Rozianyu gyanakodott, de csókos voltam nála, úgyhogy kis vonakodás, meg kis mentális hájjal kenegetés után adta mégis.
Egy fél szappant áldoztunk be, a Már Andi fél faszappanát, azt kevertük vízzel. Azért csak felet, ha mégse működne a duschbad, azért az Andinak legyen mivel fürödnie.

Nahát a reszelék az istennek se akart rendesen eloldódni. Lehet, az arányokkal volt gond, de nem akartuk túl hígra. Még maricskoltuk is pedig, hogy majd a kézmeleg. Meg rázogattuk sokáig felváltva a samponos flakonban. Aztán rámondtuk, hogy jól van, kell még neki pár nap. Hagytuk érni. Egy hét múlva is darabos volt, de valami fénye lett. Akkor eldöntöttük, hogy kész.

- Jó lesz az?
- Jó lesz.
Testületileg vonultunk a zuhanyzóba, az egész kettes szoba.
- Tesztüzem, na kenjed.
- Kenem.
- Na? Milyen?
Nyálkás volt, a pipereszappanon átütött valami kicsit karcos, kesernyésre pállott nyári lefolyószag.
- Jó, csak.
- Na!
- Valami hülye szaga van.
- Hát majd fujunk bele dezodort – mondta az Elvira így, rövid u-val, ezt hozta Sárbogárdról. – Aztán majd a Tünditől, ha kiürül, elkérjük az üres dusbádos flakont. De amúgy? Amúgy jó?
- Amúgy jó. Télleg. Mondjuk, ilyen izé… takonyszerű, vagy mi.
- Takonyszerű?
- Ja. Meg nem annyira habzik.
- Nabazmeg.
- Ja.
- Még jó, hogy nem reszeltük le az egészet.
- Ja, jó.

Kapucnis póló, kapucnis kardigán, kapucnis kabát. Kapucnikupac. Kapucni-Matrjoska.
Kapuc-csinos reggel.

Amíg a férfiak a Plastik Cityt építik, nem főzünk nekik valami virtuális vacsorát, asszonyok? Hm? Na?

…mert egy modern nő, az nem a báliruhához, vagy az útiöltözethez választ színben harmonizáló kiegészítőket, hanem a blogjához, és ez tény.

Mdmselle

Csak fölcsöngetni szaladt át a Sárihoz. – Te vagy az? – Én. – Megjöttél? – Meg. – Na, jó’ van akkor.
A kocsi takarásában férfiak ücsörögtek a szegélyköveken, munkások, sorban, mint galambok a dróton, egykedvű szótlansággal meredtek a kátrányízű, szürkeuszályos párába. Ahogy meglátta őket, riadtan rebbent a keze, úgy marta össze védekezőn a könnyű ing szárnyait a fehér mellkasán. Kicsit fölgyorsított, mereven a kapunyílásba kulcsolta a tekintetét, tán még a fülkagylóját is összeszorítva, sürgetősen lépkedett. Azok meg a szemükkel, mint galambok a tiszta búzát. De szólni nem szóltak semmit. Csak amikor visszefelé jött. Akkora már lebillent a keze, talán megbátorodott.
A legidősebb szólalt meg, halkan, egyszerűen hullajtotta oda, a lába elé éppen, hogy egy csöppet meg is akadt benne.
- Ami szép, szép. Nem köll aztat takargatni.
Csak így. Egyik se mert röhögni.

- És ezek után nem szóltak be a munkások?

- Mielőtt megtették volna, bevetettem a személyes kontaktusba kerülős stratégiámat: gyorsan leköszöntem őket.

Mondjuk nevezzük Bögyösfarosnak. A buszra várt, hogyismondjam, olyan prezentációs jelleggel – nem tudom, biztos láttál már ilyet, hogy úgy odatette azt a várakozást, úgy mutatta az elunását a buszravárásnak; mutatta hajdobálással, mutatta fanyalgós matatással, mutatta hörcsögpofából purrogva eresztve ki a levegőt, mutatta magát, mondom, a Bögyösfaros erősen, úgy só maszt go on.

Talán a harmadik lámpaváltásnál történt. Tudom én azt magamról is: mikor látom, hogy gyarapszik a tömeg a megállóban, olyan empatikus bírok lenni a kocsiból kifelé, a dugóban benne. Szóval, ahogy nő a tömeg. És akkor itt van egy ilyen kis látványelem, kérem szépen, egy ilyen vad mályvaszínbe öltözött Bögyösfaros, hát minimum színvilága van neki a szürke Budafokin, hogy arra ki muszáj nézni a kocsiból – már bocsánat, hogy ilyen Szépernősen.

Mondom, a harmadik lámpaváltásnál történt. A Jetta jött, a Bögyösfaros meg épp haladási irányban szemléltette az elunást, be a Jetta ablakán, pacekba. Nem volt szándékos különben, nem volt célzatja neki, csak úgy kvázi ad hoc alakult a flört, váratlanul sodra lett az eseményeknek, ahogy ezek a puszta mimikájukkal az egymás kontextusába kerültek. Fél perc, ha. Kezdetben vala az Ige. Besűrűsödött ottan emócionálisan, lassított film lett hirtelen a Budafoki, megnyúltak, eltésztásodtak a hangok is, ahogy cuppant a csók Jetta ablakából, s ahogy cuppant a csók a Bögyösfaros húsos, mályvaszín szájáról, összecsattantak vággyal, egymásba haraptak azok az eldobott csókok ott a szürke aszfalt fölött, színe, szaga, íze lett a smárnak, hogy nézni is tereh. Akkor körbepillantott leplezetlen büszkeséggel. Nézte a Bögyösfaros, körülfirtatta a tekintetével a megállót, ki látta a héjanászt, aztán egy drámai szende arckifejezésével két ujja közé lopva rágógumit csippentett, majd sietve a szájába lökte, és felhívta a pasiját.

[Most mondhatnám, hogy vigyázat, itten spoilerezés lesz vastagon, de inkább csak felhívom a figyelmedet, hogy nyomokban cselekményleírást tartalmazhat.]

Ez a fejedelem-kérdés, ez különben foglalkoztat; van ám nekem erre koncepcióm, lehet, tapasztalati okokból kifolyólag. Hogy énnekem a fejedelem – karakterisztikája szerint – egy idealisztikus-utópisztikus fiktív szerelem, egy oltár, fixa idea, tudod, olyasféle, amit az ember amolyan védőháló gyanánt feszít maga köré, amely mögé a félelmei elől szükség szerint visszahúzódhat; belemenekülhet, belegabalyodhat kedvére, éppen mert fiktív volta miatt semmiféle valóságos veszélyt nem jelent rá nézve. Na, tehát: az én olvasatomban a fejedelem a Szendy Ilka legprivátabb valósága, a magán(y)szférája, a világnak az az arca, amely számára élhető és viselhető. Mer’ máskülönben az ilyen Szendy Ilka féle karakter, hát tudod, az nekem olyan, akire én simán ráolvasnám a Darvasit, hogy: úgy bámult, mint akinek a szemébe szállt a világszilánk, és nem érti sem az életet, sem a halált.*

Amúgy meg még azt is gondolom, hogy a Szendy Ilka, minden gőgje és önzősége ellenére, igenis szerette a Gönczi Dénest, vagyishogy, igenis, a Gönczi Dénest szerette – úgy és annyira, amennyire csak a valósághoz fűződő viszonya engedte.

Az persze nem elhanyagolható tény, hogy ez a kapcsolat eleve hendikeppel indult: a Gönczinek felesége, családja van, a társadalmi hierarchiában a Szendy Ilka alatt áll – ez a kis mesalliance tehát egyik fél számára sem felvállalható, ugyanakkor egyik fél sem képes lemondani róla; de most őszintén, ilyen kilátásokkal mégis mire verné magát az ember… (Namost szerintem az „apadó kút” is ezt szimbolizálja. A morálisan destruktív, perspektívátlan kapcsolatot, amelyben a felek egy idő után megfonnyadnak, elapadnak.)

Azér’ a Dénes, aki különben nem volt beszédes ember, a Dénes, aki csak akkor szólt, ha mondott is valamit**, mégis megpróbálta volna ezt az elengedés-témát (elvégre az ő vállát legalábbis elég kemény erkölcsi felelősség nyomta), ezt az „elutasítást” azonban a Szendy Ilka sem szociális hierarchiája szerint, sem érzelmileg nem volt képes értelmezni, kezelni, pontosabban úgy kezelte, hogy megszűntette magát az okot, a konfliktusforrást, Gönczi Dénest. Ami nincs, az nem fáj, ugye, annak perspektívája sincs, át van vágva tehát faszányosan a gordiuszi csomó, kérem szépen.

Tetszik, nem tetszik, ilyen működés létezik. Jó, nem ennyire karakteresen mutatkozik, de mutatkozik. 
Namost, általában az olyan személyiségvonásokat tartjuk normálisnak, amelyekkel statisztikailag gyakrabban rendelkeznek az adott társadalom tagjai, úgyismint 
– hatékony valóságészlelés, 
– a viselkedés akaratlagos szabályozásának képessége, 
– önértékelés és elfogadás, 
– érzelmi kapcsolatok kialakításának képessége, 
– alkotóképesség. 
Tehát a társadalmilag elfogadott normarendszer szerint a Szendy Ilka egy beteg ember, lehet őt ezért gyűlölni, de szerintem van neki baja elég amúgy is. Nna.

Meg aztán még az is eszembe jutott, hogy na és akkor mi van, ha az egész Gönczi-gyilkosság ugyanolyan fikció csak, mint a fejedelem alakja? Ha csak szimbóluma annak a folyamatnak, ahogy egy Szendy Ilka-féle deviáns magatartásforma megpróbálja feldolgozni a visszautasítást? Hogy hány dimenziója van a bomlott tudatnak? (Jójó, tudom, kicsit elragadtattam magam. De mi van, ha?)

Lehet, a Virágzabálók után nekifekszem újra, aztán egymásnak eresztem a Szendy Ilkát meg a Pelsőczy Klárát. Végülis mindkettő elég ábrándos ahhoz, hogy boldogtalan legyen, és mindkettő elég ábrándos ahhoz, hogy boldogabb legyen bárki másnál.

* Darvasi László Virágzabálók
** Szilágyi István Kő hull apadó kútba

Ami a pasinak a nagy verda, az a nőnek a cipő.
A magas sarok emeli az önértékelést.

A Fagort kereste. Hogy hol lehet porzsákot venni.

Tudja. A márkabolt.
Ezen a soron.
Ezen a soron. Értem. Köszönöm.

Valami kis akcentusa volt neki, lehet, valami megfakult korból rajtamaradt.
Mint a tükörbársony nadrág, meg a félbunda, amilyet még a múlt a század elején láttunk. Tudod, az a hamis. Még valami kis sapka is. És kopogós cipő, ahogy fölfelé feszengett, a reklámtábla felé, hogy meglássa végre.

Ezen a soron.

Hogyismondjam, olyan éles volt. Olyan ugrásra kész. S hogy bármelyik kirakat lehetett volna a bejáratat: olyan nyugtalan.
Aztán, úgy mentében, hogy:

Tudja, azt mondták nekem, Dembinszky utca három-öt. Dehát ott…

Értetlenül széttárta a karját. Úgy mentében, mondom. Megint az a kis porlepte, antik röcögés.
Akkorra volt meg a bejárat épp. Arra hirtelen elernyedt a megkönnyebbüléstől. Hirtelen ideje lett, hogy körbenézzen.

Dehát mondja, micsoda utca ez, kérem?
A Damjanich.

A homlokához kapott – nem rácsapott, érted, csak mint aki váratlan belátástól tántorodik meg kissé, érintőleg. Még meg is mosolyogta magát.

Damjanich.

Ilyen szépen csak a Helen Mirren tudná. Dramaturgiailag meg talán a  Szép Ernő. Hogy micsoda utca ez, kérem.

[Na tessék, megint lötyög rajtam a fixa idea.]

- Na, itt jövünk má’, e, hallod? – pittyegte a telefonba, a csávó meg, gondolom, hogy kik azok a mi. – Hát én, meg a kis kólám – felelte a lány -, mégis mit gondoltál?

Mondjuk én azt, hogy például énnekem ilyen aspektusban még sose jutott eszembe, hogy jövünk. Márhogy én, meg a kis ásványvizem. Vagy a kis valamicsodám. Szóval, hogy én ilyet még soha. Senkinek.

A csávó meg, gondolom, hogy akkor siessetek. – Jajmáá’, most mit vagy úgy oda, itt loholok tűsarkúba’, hallod, nem? De a csávó alighanem nem hallhatta, mert arra a lány megint visszakérdezett, csak, hogy a társalgás modalitása meg ne szakadjon. – Hallod, hogy kopogok? A kopogásomat, hallod? Neeem? És most? Most hallod? Akkor úgy erőteljesebben kezdte verni a lépteit. Az lett gyanús, hogy hirtelen elhallgatott. Úgy értem, hogy társalgásilag elakadt. Nem beszélt, csak kopogott lendületesen, olyan prezentációs jelleggel, hogy oda kellett nézni. Ez, bazmeg, ez mentében odatartotta a telefont a lábához. - Na, most már hallottad? Na azér’.

Ezt ki fogom próbálni egyszer. Ezt a kopogás dolgot. Komolyan.
Hallod, hogy milyen nők vannak.

Rájöttem, hogy nekem is van emlékkönyvem, csak nem olyasmik vannak beleírva, mint evezz, evezz az élet tengerén, hanem olyasmik, hogy Panni néni Hóvirágos pogácsája, vagy keresztanyu-féle kefíres aknamező, joghurt torta á la Szokol, székelykáposzta Szigeti család módra, vagy hogy Paskó-féle török kaja, meg hogy Réka hargitai túrós őrülete.

Na és hát színes szegfűcsokrok, meg rózsák, meg matricák helyett tarka ételpacákkal van illusztrálva.

I. a rossz asszonyrul

A Férj: Asszony! Éhes vagyok!
A Feleség: Én is éhes vagyok.

II. a munkakörökrül

A Férj: Megsütöm a tököt.
A Feleség: Á, majd én megsütöm. És ha már úgyis belevetem magam a konyhaművészetekbe, egyúttal el is mosogatok.
A Férj: Á, majd én elmosogatok.
A Feleség: Nem, te csak dolgozz. Én majd hűtöm a levet.

- Na, akkor tulajdonképpen már csak azt kellene eldönteni, hogy benzines, vagy dízel.
- Hát… én szeretem a benzinest. Dízelt viszonylag keveset hajtottam. Mondjuk a dízel, az olcsóbb. Csak van egy csomó mélygarázs, ahova nem lehet vele behajtani.
- Hogyhogy nem lehet?
- Hát tudod. Ki van írva, hogy gázüzemű járművel behajtani tilos.
- Jó, de mi köze ennek a dízelhez?
- Hát a dízel, az gázolaj, nem?

[jójó, nem vagyok én vegyész]

Fejeteken ringva hoztok
telt kosárkát, ide véle!
Karotok közt tarka csokrok,
ki-ki választhat belőle.
/Goethe – Faust/

Ettől az Aloe Blossom Herbal teától most kedvem támadt a megszokott kis rítusomhoz: hogy meggyújtsak egy csillagszórót – mintegy a karácsony intimitását felidézve -, és annak a kis szürke, illatos pálcának a hulló csillagaitól kívánjak valamit. Kívánjam, hogy a Francin egyszer csak belibbenjen a jajpiros Daihatsu Dominóján, azon az új kocsin, bele ebbe a női nekibúsulással telítődött estébe.

Az a kis autó most kitölti férfiagyának egy zugát, büszke rá, akárha az ő teremtménye volna, és megdicsőült mosollyal mondja: gyere ki, csudát látsz! – majd szétfeszíti a büszkeség, gáláns gesztussal kinyitja az ajtót, betessékel. Ez egy pazar kis kocsi, ennek nem kell ám az ajtaját lábbal berúgni nekivadult állat módjára, ennek nem kell a műszerfalát simogatni mély empátiával, ez pöccintésre indul, szinte szeli a levegőt! Az – vetem közbe –, szeli. Ha én mondom, szelid – és mosolygok a Francinra –, ha te mondod, Szelim. Szép török hangzású neve lesz, így birtokviszonyban.

Először nem is érti a Francin ezt a gyerekes nyelvi leleményemet, amivel igazából csak a fikarcnyi féltékenységemet próbálom féken tartani, meg a szomorúságot, hogy mi lesz most azzal a kis, érzékeny lelkű Fiattal, azzal a kicsit ütött-kopott, kicsit rozoga, tulajdonképpen nevetséges, szeretnivaló jószággal, amiből ugye, még méltósággal kiszállni sem lehet, de azért a hasonszőrűségünknél fogva mégiscsak ugyanolyan remekbe szabott teremtménye a Jóistennek, mint én; mindig mosolyt tudott csalni bárki arcára, olyan lehengerlő humorú kis jószág az a Fiat, Fiatka, és most itt ez az új, ez a hangsúlyozottan autó, ez a piruló Dominó, megszégyenítve az összes nosztalgikus érzelemkitörésemet avval kapcsolatban, amit az a kis Fiat jelent nekem – itt van, még csak nem is hivalkodóan, csak úgy van.

A Francin lelkendezik, hogy micsoda hatalmas ablakai vannak, meg bezzeg még az ablaktörlő lapát is működik, és kezdek úgy nézni a Francinra, mint egy féltékeny asszony, kutatom, fürkészem a tekintetét; gyanítom én, hogy a férfijellem egy erős törésvonalán tapogatózom, mint egy megcsalt feleség, és még csak belekötni sem lehet.

Végigfuttatom az agyamat, eszembe jut, hogy ezen a helyzeten még a csábítás trükkjének csimborasszója sem segítene, a neccharisnya, vagy inkább hecc-harisnya, ez az ostoba háló, hálózat, amit azért vásároltam, hogy felzaklassam vele a Francint, hogy tönkrezúzzam, aztán magamhoz vonjam a hálószobánk mélyén, hogy fészkembe csaljam, hogy rákészüljek, mint egy szerepre, ahogy azt a neccet végiggördítem majd a lábujjaimtól kezdve a combomig, kihívóan lassan, mint egy rossz nő – kifeszül a lábszáram domborulatán az a harisnya, a térdhajlat alatt sötétebb egy cseppet, ott meggyűlik kicsit az anyag, kúszik fölfelé, hogy aztán a combom felső harmadába harapjon-kapaszkodjon az a szilikoncsík, amit a gondos tervező a csipke alá rejtett, ügyelve az illúzióra…

Nem tudok én rossz nő lenni, úgy látszik, ezt a funkciót kifelejtették valami módon a genetikai kódomból – húztam, cibáltam azt a neccharisnyát a piskótalábaimon, de csak nem akart vége lenni annak a szárnak sehogy sem, próbáltam elrendezgetni a hálót ügyetlenül – semmi erotikus vagy érzéki nem volt azokban a mozdulatokban, inkább olyan volt, mint mikor kislánykoromban a mama cipőjében bukdácsoltam -; felért az a harisnyaszár a derekamig, felért volna talán a mellemig is, még ha mindkét piskótalábamat egyszerre gyömöszöltem volna abba az egyetlen szárba, akkor is, így aztán kénytelen voltam mulatva konstatálni, hogy a Jóisten még az egyszer megóvta a Francint attól, hogy magából kivetkőzött dúvadként rontson nekem, és ha megóvta, akkor nyilván így van ez jól.

És bár a Francin nagyon nevetett, amikor elmeséltem, hogy hogy nem tudtam rossz nő lenni, az ő rossz nője, ott a Dominó hatalmas ablakai mögött mégis az jutott eszembe, hogy az a kis Fiat, a Fiatunk, az is milyen bolondos, mulatságos szerzet, és mégis… egy pillanat alatt hűtlen lett a Francin, rajongója lett egy ilyen kimért, megbízható, kicsit sem vicces autónak, és ettől kicsit el is szomorodtam.

A melltartó, az igenis kényes ügy.
A melltartó, az már majdnem olyasvalami, mint a másodlagos nemi jelleg.

avagy "Amint befagyasztunk egy tervet, elavulttá válik."

Mostanában elharapódzott mifelénk a családon belüli refaktorálási hajlam. A pasim például a mesés fejlesztői környezetében refaktorál elmélyülten, én meg a háztartásban. Heveny, de ellentmondást nem tűrő produktivitásomban gyorsan leolvasztottam a hűtőt, mint az elmúlt évek egyik leglátványosabban, és legeredményesebben befagyasztott tervét, és praktikusan újraterveztem a komplett adatbázisát. A hűtőnek, úgy értem. A pasimmal meg közöltem, hogy ne lepődjön meg, de új adatelérési objektumokkal megváltoztattam néhány tárolóelérési réteget, és a szemetesbe szupportáltam néhány gyanús szagú kódot. Azt hiszem, tetszik neki, hogy próbálom tudományos alapokra helyezni a rögvalót.

És akkor a Rita a Bridget Jones lendületes nyerseségével szegezte nekem, hogy lassan döntést kellene hozni a bajuszról, én meg a Mark Darcy esetlenségével, hogy hát, nem is tudom, de aztán megembereltem magam, és kimondtam, hogy: de én szeretem. A Rita nevetett, és próbált meggyőzni, hogy csak lehántjuk, bekenjük, volt bajusz, nincs bajusz, semmi macera többé az életben, mire mondtam, hogy de ez csak suhancbajusz, érted, csillan a napfény a szőke tövén, finoman ülnek meg alatta a könnyű izzadságcseppek, mint boldogasszony papucsán (Cypripedium calceolus) a harmat, szóval ilyen poétikus múzsám nekem a bajusz, vagy hogymondjam. És énszerintem különben is a bajusz az arcnak az alfája és omegája, a bajusz a gyengém, jó helyen van az ott, a szájam kajla szegletében, szeretem, nahát. Cserébe, mondtam még neki, festhetsz nekem szemöldököt.

Alapvetően kétféle férfitípust különböztethetünk meg: azt, amelyiket a labdapattogás hozza tűzbe, és azt, amelyiket a robbanómotorok.

- Jaaj, és tudod, én mit szeretek még naggyon?
- Hűmmm?
- A gyertyát.
- Ühűmmm…
- És tudod, mért? Mert mikor elalszik, száll az a kis fehér füst, jaaj, hát az isssteni.
- Űűűmm!

- El ne merj mosogatni!
- Ó, énnálam a mosogatás nem merészség, hanem kedv kérdése.
- És most van kedved mosogatni?
- Aha.
- Megtiltom. Én mosogatok, és ebben kérlelhetetlenül szigorú vagyok.
- Te??? Kérlelhetetlenül szigorú? Haha.
- Na jó, nem. De akkor először magamra kényszerítem az akaratomat, aztán meg rád.

Nézzük egy ideje a Tigrissel, hogy egészen fölkopott az alja. Vízkeresztkor került oda a Jucó néni virágállványára. Az Angéláé különben, megkérdezte a Jucó nénit, hogy lehet-e, a Jucó néni meg mondta, hogy lehet, persze, ott a folyosó végén hűvös is van rá, meg fényt is jobban kap. Mondta arra az Angéla, hogy majd a tavasszal meg kiülteti az ablak elé a kicsi fenyőt. De hogy majd ő locsolja, a félreértések elkerülése végett, nehogy aztán.

A Jucó néninek harminchét évesen halt meg az ura, aztán meg a nagyfiának nem akart új apát, meg hát majd eltartja a gyerek aggkorára, így gondolta a Jucó néni, csakhogy a gyerek nem tartja el, mert úgy látszik őnáluk meg az a családi genetika, hogy a férfiemberek csak harminchétig vannak limitálva. Akkor azt gondolta a Jucó néni, hogy de legalább ott van neki a menye, és ott is volt, gyászolták együtt az embereket, aztán egyszercsak a menye is utánament a gyereknek, a Jucó néni nagyfiának, akkor a Jucó néni egyedül maradt.

Lényegesnek tartom megemlíteni, hogy amikor az ösztrogéntermelés
hanyatlani kezd, vagy leáll, a nők szervezétében a
másodlagos nemi jelleg háttérbe, a férfias hormonok túlsúlyba kerülnek. Öreg asszonyok – flörtjeik tekintetében – endokrin mirigyeik hanyatló ösztrogéntermelése okán archaikus emlékeikből táplálkoznak. Flörtölnek azért.

- Na, jó, hogy jössz. Hát nem locsolod? Tisztára föl van égve az alja – ez a Jucó néni.
- Dehogynem. Minden héten egyszer. Nem kell több neki. Nézze csak meg, a teteje tele friss hajtásokkal. Mondtam is a fiamnak a minap, amint kicsit enyhébb lesz az idő, kiültetjük – ez az Angéla.
(Az Angéla madárcsontű, törékeny kis asszony, minden ízében hordoz valami megkapóan finom eleganciát. Jójó, a Tigris szerint csak szimplán merev. De. Az Angélának mindig rendezett frizurája van. Könnyű bőrkesztyűje a karcsú kezén, puha selyemsála a nyakában. Meg mindenvasárnapi istentisztelete. Meg orvosfia. Meg valószínűleg női öntudata is. Az Angéla az az asszony, aki majd szeretnék lenni, ha.) 
- Na jó, nem azért mondom, csak direkt nem locsoltam, mert mondtad, hogy nem szereted, ne kapjon össze-vissza, úgyhogy nem locsoltam.
- Semmi baj.
- Látod idejössz, azt' mindjárt jól kiosztalak – a Jucó néni nevet -, na nem akartam veszekedni veled.
- Hát ne is – mondja az Angéla cinkosan. – Persze nem mintha olyan könnyű lenne velem összeveszni…
- Na nem mintha olyan veszekedős lennék… – mondja a Jucó néni még mindig nevetve, és lopva a Tigrisre les.

A szexuális szelekció egyik formája az úgynevezett
intraszexuális szelekció. Az intraszexuális szelekció a versengõ nemen
belül folyik az elérhetõ párok monopolizálásáért. Lényege, hogy az az ivar, amelyért a versengés folyik, nem szól bele a verseny kimenetelébe.

- Mostmár kezdek féltékeny lenni.
- Hülyéskedsz?
- Nem. Komolyan beszélek.
- Hülyéskedsz.
- Mondom, hogy nem. Tényleg kezdek féltékeny lenni.
- A macskára?
- Igen, a macskára. Kiszámoltam, hogy az egytételben a macskának  adott puszik száma több, mint amennyit én egy hét alatt kapok.
- Jójó, de a macskával nem szoktam csókolózni.
- Ja. Ez eszembe sem jutott, bocs.

- Jól van, jöhetnek a hangfalak.
- Nem jönnek a hangfalak. Túl nagyok. Meg különben is, te esztétikusan akarod elhelyezni őket, én meg, hogy jól szóljanak.
- Dehát csak nem akarod kibaszni a nappali közepére?
- Nem. Sarokra kéne.
- Sarokra?! Dehát nincs szabad sarok! Az összes sarok tele van valamivel. De én olyan jól kitaláltam, hogy pont elfér a kanapé mellett, a falnál. Csak… pakolhatok rá?
- Persze. Azt teszel rá, amit akarsz.
- Jó, de azt a bordót – ezért most utálni fogsz -, szóval le is takarhatom azzal a bordóval?
- Le is.
- Jó, de rendesen a falra kell állítani…
- Most komolyan a falra akarod tolni?
- … ha befordítjuk, olyan sok helyet foglal…
- A falra akarod tolni?
- Háát… hogy szögben legyen…
- Nééémethkriszta, baszki, házat fogunk építeni szabálytalan falakkal. Leülünk és megtervezzük előre, hol legyenek a sarkok, hogy akarod elrámolni a bútorokat. Építek neked külön sarkokat, megígérem, csak hogy jó legyen neked.
- Jójó, hat-, meg nyolcszögletű szobák legyenek, haha.
- Úgyúgy. Szóval akkor nem jönnek a hangfalak.
- De most miért?
- Mert kell, hogy legyen a kettő között legalább néhány méter. Te meg a falra akarod tolni őket.
- Baszki, tudom, hogy egy megveszekedett autista vagyok, de komolyan kinézed belőlem, hogy össze akarom tolni a két hangfalat???
- Hát. Hogy szögben legyenek, haha.

Jaj, milyen dobogós a te szíved.
The Winner Is…

Mi az az emberileg még értelmes időegység, amelyben limitálni lehet a 25 négyzetméteren takarítás közben elhagyott porrongy keresését?

Baszki, nem ismertelek meg hátulról. Csak jöttem mögötted, és azon gondolkodtam, ki lehet ez a kurvajó lábú csaj…
Tényleg? Pedig nekem igazából káposztataposó lábam van.
Na jó, de a segged pazar.
Tudom.

Ez csak egy ilyen skicc arról, hogy valójában pont olyan vagy, amilyennek gondolod magad.

Namost a Dömpi evvel a hülye tisztítókúrájával pont most szakít az ízvilággal, amikor én épp kezdek rákapni. Úgyhogy ennek örömére eldurrogtattunk “rílbe” két négyzetmétert ebből. Olyanok voltunk, mint a pallérozott elméjű, abroncsos kosztümös hölgyek a romantikus BBC-s sorozatokban, ülnek egy nagy hímzőráma körül, villan a tű, az öltés szapora, közben meg halkan fecsegnek mindenféle női dolgokról. És akkor a negyedik negyed elején szíveskedtem felhívni a Dömpi figyelmét, hogy az eltelt három negyedben szerva itt – csere ott alapon mindig fordítottunk egy kicsit rajta, épp csak annyit, hogy amit a Dömpi már eldurrantott, az mind hozzám került, amit meg én eldurrantottam, az hozzá. Mintegy másfél óra alatt – szünetekkel, természetesen – föléltük az egészet. Közben meg beszélgettünk, mint a csajok a fonóban, és többek között az udvartartásról is szó esett, és a Snájdig akkor azt mondta, hát, hogy ti mennyire cukik vagytok, csajok, tibennetek aztán még péniszirigység sincsen, és tényleg nem volt, mert amikor a sportlövészet egyik kiemelkedő alakjáról festettem nem kevéssé plasztikus képet, és a Dömpi azt mondta, ó, egy ilyen sportlövőnek mekkora hasznát venném fajfenntartási ösztöneimtől vezérelve, legközelebb küldd át hozzám, nagyvonalúan, de megfontoltan mondtam, hogy jó, legközelebb átküldöm.

"A macskát is csak azért nem rúgom ki, mert nem kell rá mosni."

Közelről én még ennyire egyenrangút szerintem nem is láttam.
Pici volt, tűsarkú és retro, a dekoltázsa pont öt centivel merészebb, mint. Továbbá kurvára és diktatorikusan céltudatos.
Mozgása pregnáns, kompozíciója szerint kis, kimért staccatós fejmozdulatok, és kezd-véges nagymozgások; ilyenkor szoktuk röhögve azt mondani: lazán, de feszesen.
Valami nadrágot aljazott, úgy értem, nem pocskondiázta, vagy ilyesmi, hanem zsinórt fűzött gémkapoccsal a gumiházba, hogy a szárat az aktuáldivat szerint bokánál összefogja – a nők spontán reakcióik szerint a divat terén egyúttal roppant találékonyak is tudnak lenni. Tényszerűleg megállapította, hogy túl szűk a gumiház, a gémkapocs folyton elakad. Egy biztosítótűt követelt, másodlagosan. Elsődlegesen a stúdiót követelte - Nekem meg öt órányi anyaggal kellene elkészülnöm, tegnapra – a staccatós fejmozdulatokkal, meg a főnököt – Jaj, bent van az Imre? -, a kezd-véges nagymozgással, melynek feledhetetlenül szép pillanata volt a lepattanó. Az Imre bent volt amúgy, csak nem egyedül, és nem alkalmasan, namost ettől némi ritmuszavar támadt a kompozícióban, egy árnyalatnyi disszonancia, de ügyesen fókuszba diszponálta magát megint egy mobillal.
Sms-t  stratégiailag úgy olvas, hogy a magasan végzett nagymozgást hangeffektekkel kombinálja (hooogymivaaaaaaan?), s ösztönös női rafinériával egy hajszállal a drámai csúcspont előtt titokzatos arckifejezéssel csattintja össze a mobilt. Aztán félhangosan súg valamit egy kiválasztottnak, a többieket meg hadd egye a penész.

Küllemre nő, jellemre diktátor, kellemre semmi, de összességében azért mégiscsak vannak jelzésértékei. Mondjuk az emberit például egész idő alatt nem láttam megvillanni.

Jaj, látom, megint a jóseggű farmerodat vetted fel.
Fölszalad a szemöldöke, föl a homloka közepéig egészen. Tudd meg, énnekem minden farmerom jóseggű, elvégre az én fenekem van benne, értve vagyok? Értve van.
Keresztben fekszik le, csicseregve, hogy nem baj, keresztbe hát, ide diagonizálhatok? Fúrja magát be, az ágyba, a paplan alá, fölé, a hátát megtámasztja. Odalóg a csíkos zoknis lába a szemtelennek. Minden ujja más színű, ez kesztyűt húzott a lábára, baszki. Az meg, hogy lábtyű, te ostoba, hát még ezt se tudod? Kalimpál a szines lábujjaival, táncoltatja őket kényesen.
Jaj, nem baj, hogy a combodra lógatom a lábam?
Ez aggódik, te, hát mit aggódik ez?
Affektál, nem fogsz érte kikapni?
Hát mért kapnék ki, mert a koszos lábtyűdet rámlógatod? Hát nincs teneked kijelentő módod, kispofám?
Jó, de azt azért ne mondd el, hogy a fuck me-s pólóm van rajtam. Van neki. Kispofámnak kijelentő módja.

És most úgy fütyülj, ahogy én táncolok.

Na hallod, ki a fene tudta azt a kiscsajok közül a nyolcvanas évek végén, hogy mi az a Party Letters Sindy? Gumimacik, az rendben, meg persze a jó kis Tódi, és akkor egyszercsak Énpicipónimon, mint a honfoglaló magyarok, betörtek a Kárpát-medencébe a Mattel, meg a Hasbro, és ott voltak, megtelepedtek, mint a gomba. Nem lehetett azt megemészteni a klasszikus gumibabák  után, évek múlva is csak röhögtünk rajta. Aztán egyszercsak besétáltak rögvalóságukban, hogy úgymondjam. Bele, a perifériás látómezőmbe életnagyságban. Az objektívembe, bele. A Partin Letört Szingli, meg a Beszélgess Velem Sindy, személyesen. Meggyőződésem, hogy manapság egyenesen a Sarah Jessica Parker update-eli őket.

Namost van ebben valami elbaszott. Vagy legalábbis én nem értem. Azt a tipikus hatvanas évekbeli amerikai háziasszonyfejet, azt nem. Azt nem is adom neked, a saját önző értetlenségem okán. Még rágódnék rajta. Te meg úgyis hozzáképzeled, bízom a vizuális készségeidben. Szépek amúgy, becsüld meg őket; drágák is, UrSus szerint mindenképp, én nem kértem meg, hogy ezt fejtse ki bővebben.

Azért  énbennem nosztalgia mégis a Keljfeljancsival kapcsolatban van. Kérem, annak a lelki habitusára én bátorkodnám felhívni a figyelmet. Megjelenésében nem nagy szám – két pingponglabda, valami kis festék, meg az alján egy fél ólomgolyó. (Talán.) Brilliáns. Olyan eltökélten és megátalkodottan felpattan mégis, hát az sose hagyja magát padlóra küldeni. Pedig nincs is neki napszemüvege.

Na csajok. Szerintem innen szép győzni.

Kérem, én úgy vagyok szocializálva, hogy olyankor szépen úgy ellapozgatom csöndesen a Színházi Életet, vagy valami kis szines magazint. Hát én azt a férfiörömöt, ami a gólöröm, meg nem zavarnám. Jenőke is megélénkül, egész kivirul; sokszor olyan fád, csak úgy elvan napokig a hencseren, hallgatag, olyan nervőz, hát én meg se merem kérdezni mi baja.
Na és ilyenkor aztán a Lacika is vizitál. Ja és előtte gyorsan tisztát csinálok, végigfuttatom a porszívót a szőnyegen, felhabosítom a fehér bolyhokat. S akkor az a két snájdig ember ott ül feszülten a hencseren, nézik azt a lapdát, hogy szalad. Én meg főzök nekik, csirkepaprikást. Vagy egy kilónyi friss-gyenge csirkecombot is megveszek olyankor a Sanyikától a piacon. S akkor azt eszik, a Jenőke, meg a Lacika. Kis tálcán teszem eléjük, némán, ne zavarjam őket, uborkát is szervírozok hozzá. Persze bennem van az ijedség, hogy esetleg azzal a paprikás zafttal összerondítják a hencser hófehér huzatját, vagy netán a bolyhos szőnyegen esik makula, dehát beharapom a szájamat inkább, nehogy Jenőke feldühüljön, asszonynép mit kárál ilyenkor. S a Lacika annyira belemerül,  úgy élvez, csak lesi, hogy perdül, száguld a lapda a zsönge gyepen. Hát még a majorannás csirkecomb is megáll olyankor a kezében. Addig tartja meredten, míg gól nem esik, szinte olyan egészen, mint egy szobor. Akkor, mikor a gól megvan, csak akkor fejezi be, lerágja a maradék omlós húsdarabokat a csontról, szopogatja szórakozottan, s csak a játék végén engedi elvenni öléből a lepusztított csontokat.

Na és olyan is volt, anyukához mentünk vasárnapi ebédre, s a Jenőke ideges volt, hogy lekési a futballmérkőzést, hát gyorsan telefonozott anyukának. Belehadarta a kagylóba, hogy anyuka, kérem, az ebédet pontban tizenkettő harminckor szíveskedjék szervírozni, addigra kész legyen, mert a futballmérkőzést egykor kezdik közvetíteni, csókolom. Hát és akkor így és ennyi, és lerakta. Na azon már megmérgelődtem, hát tudja kit diszponáljon maga, Jenő, s aztán még az ajtót is becsaptam magam mögött.

Akkor nagyon kiröhögte.
Megmerevedett. – Mégis mit kellet volna csinálnom? Le kellett volna smárolnom?
A szemét törölgette. Valami kis hisztéria is csúszott abba a röhögésbe, éppencsak, de csúszott.

- Nem tudom. dehát minden, amit mondasz, minden arról szól… hát kihozta magából a maximumot, te meg egy balfasz vagy.

- Tudom. Ezt most ne kérd, hogy megmagyarázzam. [hát helyezkedjél bazmeg megfontolásaim és empátiamentes nemcselekvésem epicentrumába, áskálódjál forró kútjaim mélyén, bányásszál, bazmeg]

Csöndesen mondta.
A másik meg, hogy hol basztátok el, női csürhe, a nemi szerepeket, hogy meggyengítettétek.

- Én nem voltam ott. érted?! Nem voltam ott. Hát sajnálom. Balfasz vagyok. [hogy te a saját elkényeztetettséged okán, mert neked is mindig megtette valaki azt a szívességet, hogy direkt felkérésre lehettél valaki boldogságtortájának hiányzó szelete, ha úri kedved úgy hozta, hogy odanyúlt, tette a dolgodat, rádfogott, mint karmos madárláb a hintára. utoljára nagyon sírtam, de ezt most nem] - És annyira konzervatív.

- Faszt vagy konzervatív. Királylány vagy. Sose voltál királylány. Kihagytad bazmeg, az van, hogy kihagytad.

- Akkor kihagytam. [meg aztán arról is beszélhetnénk, hogy neked a gyakoriság mennyi. én olyan királylány vagyok. pedig hát én ajtóstul, ha ott bent meghallom, hogy kopogtatás nélkül bejöhetsz, de azt ki mondja? és akkor huzatos lesz tőle a ház, és attól úgy verdes ottan a bordák kalitkájában az a madár, hát az ki akar jönni. legyen meg a te akaratod, ki viszi át fogában tartva] - Mégis úgy képzelem.

Most már megsértődött igazán, eh, basszátok itt el nekem a renomét mind. Hogy kinek mire van jogosítványa, azon. Akkor legalább az anyja. Na az érti. Megmondta az Ernő.*

* „Néma gyereknek igenis hogy érti a szavát az anyja. Ha nem érti, nem is édesanyja.” Szép Ernő

- Mondták, ha szeretethiányom van, egyek csokit. Akkor a csokiban szeretet van? És ha a csokit tőled kaptam? Akkor most szeretsz? Hm?

Mindig van egy utolsó kép a tükörben, ami belémvésődik.
Az ember mindig magával viszi kicsit a nyelvgyöke alatt a forró, karcos kávéízt. Meg a meggyes muffin olvadós piskótájának vaníliaillatát az orrában. Reggeli, olyan reggeli hely, az eszmélet helye. Kis asztal, kis szék, nagy élet – sehol ilyen önfeledt kutyák. Se. A papír szaga is frissebb, a hírlap is zörgősebb az ölben valahogy ott a Hold utca holdudvarában, úgy otthon van minden. Mindenki. A tejeskávészínű halszálkás, a csíkszemű kis vörös, a Sherpa, a farmer-zakó. Szia – szia – honnan is? – onnan. Aha. Kis asztal, kis szék, kis társalgás, nagy slukk. Csokoládés süti, a fiúmnak lesz, az útra kell, ma indul – ó, még szinte meleg. Kávé, cigi, automatába apró kopog. Kis kotorászás, nagy léptek. El.

Mindig délelőtt, olyan mindig délelőtt hely, még délután is.

Utoljára ott láttam. Úgy hagytam ott, mint vasárnapi asszony a kölykét a gyermekmegőrzőben. Másfél hónap múlva visszamegyek érte – ha még ott lesz.

Ez bizony sikertörténet. Mondjuk, kategorikusan talán úgy osztályozhatnám, hogy ismerettségi köröm szűklátóköri tagozódás szerint a következő:

1. aki a domborzati viszonyok leplezetlen feltérképezése mellett/ellenére sem jut túl az első soron;
2. aki a domborzati viszonyok leplezetlen feltérképezése mellett/ellenére túljut az első soron, ellenben a taxpayer szót képtelen szemantikailag értelmezni;
3. aki a domborzati viszonyok leplezetlen feltérképezése mellett/ellenére túljut az első soron, ellenben a taxpayer szót morfológiailag taxprayernek értelmezi, és nagyon bután néz.

Hát, körülbelül így összegezném az első benyomásokat. Mondom, tagadhatatlanul sikertörténet.

És… tagadhatatlanul gyönyörű. Most értettem meg, miért álmodom hetek óta bordót rózsaszínnel. Respekt, Jack!

Ez az én privát, egyszemélyes kasztom. Kicsit nagy itt most a népsűrűség. Szem nem marad szárazon.
Majd elmesélem, ha lesz kedvem.

Egérszerű szürke, baszki, egérszerű szürke! Ááá! Feleim, préseljétek le identitásomat egy növénygyűjtőbe, vagy az emlékkönyvetekbe, mert bizony mondom néktek, aki a csepűt rágja, jól megnézheti az enmagát! ( csepűt rágni - haha, még passzol is az egérhez )

Vörös Rébék általment a
Keskeny pallón s elrepült -
(Arany János)

Villantani as felvenni egy övet egy övtáskával – combig. Klasszikusok szerint a szexus a végtagokban van, a zárójelben meg az, hogy nem a felsőkben. Én mindezidáig azt hittem, a szexus valahol a kettő között helyezkedik el – as alsó, illetve felső végtagok között -, úgy 2 Pi arányban fee'ről le, népiesen szólva.
Amúgy 20 denes. Na jó, nem fekete öves. Csak római gyalogos. Snájdig szerint, legalábbis. Én kérek elnézést. Megfeledkeztem magamról.

De! A végtagokban igazából a magas politika vagyon. A nem. Piskóta.

De mér' nem a Drogba? Mér' nem a Drogbaaa?!

Kicsit simogatta a hiúságomat, de tényleg ki kellene mondanom, hogy: szívesen integrálnálak egészen szűk körű, heterogén közegembe, hogy elkend a rúzsomat, kismadaram, csak attól tartok, hogy a tojáshéj a seggeden összekaristolná a politúrt…?

Ki nem állhatom a modern, high-tech csodalifteket. A bilológai szertár műgyanta hengereire emlékeztetnek, melyekben a kipreparált békák hasa ráncosan fehérlett a formalinban. Biztos van, akinek élmény, hogy láthatja az egész irodaház keresztmetszetét, meg hogy a gyomra fénysebességgel távozik testi valóságából, az meg külön megdobja az adrenalinszintet, hogy a hajlított plexiüveg fénytörése miatt, amikor az ajtó nesztelenül bezárul, úgy megszédülsz, mintha hat dioptriával erősebb szemüveget viselnél a kelleténél, de én akkor már inkább a paternoster mellett teszem le a voksomat – elegánsabb, és az igazi veszélyhelyzeteket amúgy is jobban preferálom, mint a lelki terrort.

Forgatás közben – St. Angelo közkórház – jutott eszembe, hogy a filmekben mindig a szerelmeseknek drukkol az ember, és akit megcsalnak, elhagynak, az általában meg is érdemli (forró vizet a kopaszra, ugye).
Szóval Forza Amor, ha megnyerte, hadd vigye, csak valahogy az életben savanyú mindig a szőlő, ott kifinomultabb körökben is legalább intellektuális fuvalmakban körbeírják a kurva anyját annak a görénynek, aki a szívére mert hallgatni, és mert nagyot álmodni.
Akkor most játsszuk azt, hogy filmekben gondolkodunk, jó-e?

Amúgy a Csicso szerint 1,3 billió ember nem tévedhet, a rizs fasza, ez factum, pláne ha pulyka nuggets is van hozzá, s ha még Foltányi Mariska-féle céklával is súlyosbítjuk, az eredmény mindig relaxált kishalál.
Valamelyik előző életemben nyilván kínai lehettem, egy – mert állítólag a rizsem utánozhatatlanul finom, kettő – mert szívesen markolom az ujjbegyemre, és falom mohón a kezemből.

Sár. Betegség.
Testünk, ha volna igen sáros: nehéz betegségbe esünk. Sártól megmosakodni: utazni. Sárban henteregni: nem viszonzott szerelmünk
jegye. Sarat ágyunkban rejtegetni: megbánt szerelem. Sarat enni: szerelmeseknek igen jó, másnak pénz. … Sárban fulladozni: nagy örökség.
(Krúdy – Álmoskönyv)

Sárban fulladozni: nagy ökörség. Szerintem.