Van nekem ez az úgynevezett kapaszkodó reflexem. Főleg akkor van, mikor a lovak úgy megugranak alattam. Mikor mind az öt ötfelé akar menni, de az az öt – irányát tekintve – megközelítőleg sem arra, mint amerre én gondolom. Na és ilyenkor nézőpont ide vagy oda, jön nekem tragikus hirtelenséggel ez a kapaszkodó reflexem, ami úgy néz ki, hogy az agyban keletkezik egy ilyen kis holtpont, vagy mifene, és még egyáltalán nem kezd el ordítani a fejben a Hang, hogy fékbazmegfééék, hallgat még, kussol a Hang, mert benne van éppen ebben a holtsávjában az agynak, mondom, az csak később jön; most az jön, hogy markolni kezdem erősen a kormányt, és ennek, kérlek szépen, van egy bizonyos húzása is, tekintettel arra, hogy minden szentnek maga felé hajlik a keze, ugye, na és hát valami ilyesmi húzása van neki, illetve nekem, és ez gáz, ez a húzás magam felé, ha érted, mire gondolok, gáz, sőt, a gáz maga, ami éppen ottan helyezkedik el ennek az én kapaszkodó reflexemnek az erőterében, a centrumában benne, ami azt jelenti, hogy minél jobban húzom, annál inkább tolom, hogy szinte megzabosodik a járgány.
Szóval van, hogy ilyenkor a fal adja a másikat.