Levendulás levelek

Szerzők

Adél, Ferenc – Borcsa
Alfréd, Tivadar – Cippo
Pethe Katinka – aa
Báró Bagody, Bagody Anny bárókisasszony – Mademoiselle
Rumbach Huba – Dömper

Az eredeti bejegyzések elérhetők a Dakszlin.

Örömünk határtalan

Van nekünk egy fura mániánk. Nekem és Cippo-nak.

Régi szerelmes leveleket gyűjtünk ádázul, megszállottan, hogy aztán a kacskaringós, szenvedélyes ákombákomok fölé hajolva zokoghassunk. Már abban az esetben, ha el tudjuk olvasni. Mondjuk nem mindig sírunk. Palátsik Villő levelén, melyet Hurbugh Józsefnek írt, betegre vonyítottuk magunkat.

A leveleket lomtalanításokon , meg zsarolással szerezzük. Ez utóbbi nem szép dolog, de a cél sajnos olyannyira álszentesíti az eszközt , hogy az eszköz oly szentnek tűnik, mint István atyánk balzsamos jobbja.

Néhány hete a fülünkbe jutott, hogy Lábasné Horváth Gizella, röviden Gizi néni, a Rózsa utcából, fontos leveleket dugdos, mégpedig egy színésznő és egy szobrász levelezését. Ilyen fontos információk nem maradhatnak rejtve előttünk és ezt Gizi néni nem tudta. Szerencsére. A levelekért Cippo ment el, mert ő állítólag szúrósabban tud nézni, mint én és az orgánuma is kiterjedtebb. Mondjuk Gizi nénivel könnyű dolga volt. Gizi néni azt hitte, hogy Cippo az unokája.

Három napja nem alszunk, csak zokogunk. Itt hever előttünk Báthorpataky Adél és Töbörzsöki Alfréd édes-savanyú levelezése, melyet képtelenek vagyunk nem megosztani a világgal, hogy láthassuk, hogy sírtok ti.

(Báthorpataky Adél: leánykori neve ismeretlen, született 1890 táján, színésznő, a legendás Levendel Társulat tagja, Báthorpataky Ferenc műgyűjtő felesége.

Töbörzsöki Alfréd: szobrászművész, született 1901-ben, Budapesten, soha nem nősült meg.)

Adél írta (1)

Alfikám,

tudom, mennyire útálsz érte, ha így hívlak, de ha te úgy gondolod, fülembe súghatod azt, hogy te csecses bülbül, akkor énnekem jogom van az Alfikára. Mert nekem bizony nem teccik, hogy csecses bülbülnek nevezel, ámde magadat kardfarkú tigrisnek hívatnád, amilyen állat egyébb iránt nem létezik, ennek utána olvastam.

Tegnapi heveny viselkedésed különben is aggaszt, leginkább módfelett. Fél pár harisnyámat durván elcapcaráztad, pedig tudván tudod, Ferenc vette azt Párizsban nekem, most magyarázkodhatok, hová lett s eme hazudozás nem tesz jót gyengélkedő lelkemnek.

Vagy talán úgy gondolod, oly könnyű nekem, férjes asszonyként nem a férjemért sóhajtozni? Oly könnyű nekem itthon is színésznőnek lenni? A Ferenc jó ember, csak sok a pénze. Énnekem őt elhagyni nemigen lehetséges. S ezt te tudtad, mikor megostromoltál az öltözőmben egy szál rózsával és szenvedélyes bókjaiddal.

Alfika, a jövő héten hozzad be azt a harisnyát nekem a színházba, ne kelljen könyörgőre fognom.

Úgy hiányzol, itt epedek a kanapén, fél harisnyában. Adélod

(Jolinak pralinét adok mindig, hogy tartsa a száját a levélhordás miatt, de nem tudom, meddig tartja. Sose tetszett nekem a Joli, csak a bajom van vele.)

(1920)

Alfréd írta (1)

Adél, maga édes,

hát egészen odavagyokű A székesfővárosban járván – a fotográfusnál voltam t.i. – a kávéházban, hol időmet múlatni olyannyira szeretem, egészen szerencsétlen baleset ért.
Egy pillanatra távoztam csak asztalomtól, s meggondolatlanul a fotöjbe ejtettem a lapot, melyet olvasgattam épp, s reá a czvikkerem. A pincér (fene vigye a dolgát) merő szórakozottságból szabadnak vélte, s egy idősebb idegen urat tessékelt asztalomhoz. Nos, ez az úr – minő balszerencse – épp az én fotöjömbe kegyeskedett belehelyezni becses üllepét, épp reá a czvikkeremre. Na, gondolhatja, én kérem czvikker nélkül csak tapogatózom, mint a denevér.

Miután a pincért alaposan leteremtettem, taxit hívattam, avval vitettem ki magam az állomásra, s valaminő isteni szerencsének köszönhető, hogy a kupéban egyenesen Szomahaasy Erwin cimborámba botlottam. Hát kérem, engem a vasútról a Maróth ucczába az Erwin fuvarozott haza motorbiciklijének oldalkocsijában, és Adél, drágám, ne vessen meg, de én majd meghaltam abban a buta oldalkocsiban! Hogy az a motorbicikli minő zajjal közlekedik, én azt Magának el nem mondhatom; hát csak ordítoztam egyre Erwinnek, hogy: – Lassabban, drága barátom, csak lassabban! – Erwin, mint aki megsiketült, csak bámult mereven maga elé, a bőr motoros sisakja két szárnya vadul lobogott a két füle mellett, ment avval a motorbiciklivel mindenre elszántan, rettentő gyorsan, én meg csak pattogtam ott mellette abban az ostoba oldalkocsiban, tüdőm, s gyomrom mindegyre összekeveredett, s csak arra tudtam gondolni: – Ez itt a vég, kétségtelen. Node, végül csak megérkeztünk, s én köszönet helyett heves szavakkal pirítottam Erwin barátomra, ő meg vérig sértve távozott, s most egész Erzsébetfalvát telekürtölte, micsoda háládatlan barátja vagyok én.

Adél, kis szivem, mennem kell most, számtalan teendőm elszólít, de kérem, remélem, úgy-e mihamarabb megajándékoz egy illatos levélkével?

Kelt Erzsébetfalván, 1920. július 20 án.
Maradok tisztelettel, s csókolom hófehér kacsóit – Alfréd

Adél írta (2)

Jaj, Alfikám,

úgy fárasztatsz ezen állati hasonlatokkal engem, tapogatózó denevért én még soha nem láttam, pedig anyai nagyanyámnál volt éppen elég, a fene esett volna beléjük. No már a hideg is kirázott, minek kellett tenéked denevéreket emlegetni, írhattál volna inkább a tapogatózásról csak úgy, amit czvikkerrel meg anélkül is oly ügyetlenül cselekszel, hogy belésajdul a szívem.

Rettentő hévvel epekedek utánad és úgy nyom engem a lelkiismeret, hisz alig várom Ferenc távoztát Párisba , pedig Ferenc ezt meg nem érdemli. Ma délben az ékszerésznél jártam, mert fülönfüggőmből a kő kiesett, (tudod Alfikám, az is miattad,

már fel sem merem emlegetni butusságaidat), s a róka arcú öreg megemlítette, hogy bizony a nagysága milyen szerencsés. Oly ostobán nézhettem, hogy rögvest el is magyarázta, Báthorpataky úr a minap egy csodás nyakéket vásárolt nála. Bizony elpirultam, Alfikám, elpirultam a szégyentől.

Ah, de minek is terhelem gyermeki lelkedet ezen fájó gondokkal, mikor van tenéked bajod elég (gondolok itten beteg édesanyádra ) s most még a czvikkered is eltörött. Jaj, tán levelemet sem tudod elolvasni, no hát majd tapogatod, kedvesem.

(Joli ma fádul közölte énvelem, hogy bizony pralinéért ő nem tartja a pofáját, úgyhogy én meg ehhez tartsam magam. Mondd meg, Alfikám, mit csináljak ővele? Bizony Isten megmérgezem!)

Mindenhol sajgó Adélod
(Tényleg nagyon sajoghatott, mert a dátum olvashatatlan. Bizonyára 1920 nyara.)

Alfréd írta (2)

Adél,

csattogó bülbülöm, egész rettenetes – Ferenc nálunk járt ma, s atyámmal közölte, föltett szándéka engemet Párisba mindenekfelett magával cipelnie. Szót ejtett arról, hogy bécsi művészakadémiai tanulmányaimhoz felette szükséges bejáratódnom egynémely párisi művészkörökben. Atyámmal hosszasan eldiskuráltak, s felelevenítvén a régi szép időket, kacagva szót ejtettek bizonyos gyermekkori kínos nervőz hajlamomról, mikoron kis fakardommal felindulásomban kakasunk nyakát szegtem, pusztán mert azt hittem, a szuszt is ki akarja taposni kedvenc fehér tyúkocskámból. Adél, angyalom, tapintatlan beszélgetésük felingerelt, kis híján elragadtattam magam, nem is beszélve arról, hogy Ferenc alkalmatlan látogatásával meghiúsította mai légyottunkat. Ez fájt felette. Mi legyen továbbá, s hogy?

Egyetlenem, czvikkerem miatt ellenben ne aggodalmaskodjék, szereztem újat tegnap az optikusnál, s remélem, Ferenc is hamarosan jobb belátásra tér Páris dolgában. Kérem azért drágámat, járjon közbe érdekemben, mert énnekem Párisba mennem lehetetlen, hogy Adélomat, életemet akárcsak egy hétig is ne lássam, nem, ez nem!

(Jolival próbáltam szót érteni, de hajlandóságot csak akkor mutatott, mikor megígértem neki, hogy legközelebb selyemcukorkát viszek neki a szatócstól, de ez olyan kínos nekem, lévén cukorbajos. Az a kotnyeles szatócs nagy nagy szemeket mereszt, mikor valami édességet vásárolok, s mentegetőzéseimet oly officiózus pofával fogadja, akár egy adóellenőr.)

Adél, kincsem, üzenjen azért avval a lompos Jolival, hol, s mikor találkozhatunk. Kelt Erzsébetfalván, 1920. augusztus 1 én.
Kacsóit csókolja – Alfréd

Adél írta (3)

Alfikám, szerelmem,

oly rettenet főfájás gyötör, aludni sem bírok, mióta levélkéd megkaptam. Ferencet lebeszélni hogyan is tudnám tervéről, előbb szelídítem Jolánt- azt a dögöt- kezesmalaccá, minthogy uram letegyen bárminő szándékáról. Márpedig ha te Párisba mész, én a komp elé vetem magam, ez bizonyos.

Gyere be hozzám a színházba, lelkem tükre, szombaton délután, hogy kieszeljük, mi légyen, a Tivadarnak majd viszek pálinkát, hogy ne fecsegje ki titkainkat. Ah, már látom is magam előtt csücsü ajakad, amint rebegi, ki az a Tivadar, mert bizonyára elfelejtetted, édes bolondom, hogy ő az az öltöztető, akire azt hitted leány, pedig férfiú az, csak kissé mellé sikerált. Hanem a kóristákat elkerüld, van köztük egy Duna-menti cselédlyány, az is mellé sikerált, de azt gondolja, kívánatos, mint a Mona Líza ülepe s pont te vagy a zsánere, úgyhogy csak osonjál be hátul, nehogy belébotoljál, mert azt magadról le nem szeded soha, én meg hiába is rúgdalnám, nem lesz attól büszkébb.

Alfikám, napom, lélekzetem, én téged mindennél és mindenkinél jobban preferállak, te vaksi egér, te szőke duhaj, te zseni, te! Hozzad be énnekem a harisnyámat s hozzad be énnekem tenmagadat, mert az életem nélküled semmit sem ér, a harisnya meg kell.

Szombaton Az elkóborolt leány-t énekelem, megtiltom néked a hallgatását , elég nekünk annyi szenvedés, amennyink van.

(Vegyél csak a Jolinak cukorkát, hadd egye a banya, amíg ájuldozik, addig sem jártatja a lepcsét.)

Bülbül (1920)

Alfréd írta (3)

Adél, csecsen bülbül, életem,

nem is merem kébzelni, az a hitvány Tivadar hogy mesélte – ha ugyan emlékezett bármire is – Adélomnak amaz kínos múltkori históriát…
Nos, Ferenc váratlan vizitje Drágám öltözőjében mindenesetre alaposan emlékezetembe véste Tivadar alakját, elöljáróban csak ennyit.

Tivadar – ahogy azt Adél, életem is megfigyelmezhette viselkedésén – benyakalta utolsó cseppig a pálinkát, mellyel édesem ugyan pofájára kívánt lakatot tenni. Az, kérem, egy művészlink, egy pancser – de mit is finomkodok itten. Hogy a lényegre térjek. Míg dalos bülbülöm toilettjét renoválta sietve, s szóval tartotta urát az öltözőajtóban, ez a pancser valami ruhát nyomott kezembe, mint utólag kiderült, egy csecse kis tüllkomplét, a Módli Micziét, node ki látta aztat abban a nagy kapkodásban, ugye. (Ah, czvikkeremről ne is kérdezzen angyalom, nem akarok beszélni még errül is.) S mikor kezdem felhúzni, s vonnám felelőségre, hát csak vigyorgott bambán, mint egy elmehibbant, kérem, s akadozó nyelvvel motyogja, hogy nagyobbat mostan nemigen tudhat szerezni. Nagyobbat, kérdem tőle, s vágom pofán, hogy hát hiszen ez női holmi, te Tivadar. Azt mondja erre az az alvilági jassz, kérem Alfi, tervem kész, én önt, mint kis kórista szeretőmet innen Ferenc ellenében kijuttatom.

Adél, én bőgtem, hörögtem kincsem, egyenesen meg akartam fojtani a hitványt, de volt más választásom, mondja meg Ön?

No, ezzel még be nem érhette, pojácát csinált belőlem egészen, de hisz látta, édesem. Fejembe nyomott valami rémes vendéghajat vad loknikkal, s avval a virsli ujjával még valami kis rouge-ot is széjjelkenyeszölt a pofámon, meg az ajkaimon, hogy végül valóban úgy festettem, mint valami kis feslett baba a Kontiból, úgy kilökött az ajtón. Kébzelheti egyetlenem, hát majd elsüllyedtem, én a Ferenc mellett csak eliszkoltam, rám ne nézzen valamiképp, ez meg, a Tivadar, a hitvány belémarkolt jó erőssen az üllepembe. Mikor Ferencen túljutottunk, belebokszoltam abba a löttyedt potrohába, mondom neki, ez most mér kellett, te gazember, tudja-e mit mondott? Hát hogy prezentálni kellett valamiképp a dolgot Ferenc előtt, hogy hitelje legyen, ugye. Na s evvel ott kezembe nyomta holmimat, belökött valami díszlet mögé, s faképnél hagyott, vetkezzek, mondta, most már ki a Módli Miczi tüllkompléjából.

Angyalom, ahogy ottan hámozom magamat kifele abból a kompléból, ahogy ott duhajkodom, hát valami oly ügyetlenül az a díszletfal reámzuhant, s a szögek egyrészrül egész rendkívüli módon összekarmolták a pofám, másrészrül Kegyed harisnyáját is – itt kihangsúlyoznám, hogy az egésznek Tivadar az oka, t.i. ő cibálta rám – rútul széjjelszaggaták.

Angyalom, Adél, harisnyáját pótolom hamar, Párisból hozatok Kegyednek egyenest, csak az égre, azt a dög Tivadart távolítsa el, mikor legközelebb megyek, mert nem szavatolok magamért, tudja, a cukrom…

A Joli smokk, de legalább az még bajt nem kevert. Üzenjen vele, mikor láthatom újfent.

Izzó csókjait küldi Kegyednek – Alfi (1920)

Adél írta (4)

Alfikám, mindenem és semmim,

Tivadarnak nem volt lehetősége szóra nyitni habzsa száját, mert én őneki akkora pofont kevertem le, hogy rögvest azt hitte, az anyja vagyok, bé is állt a sarokba annak rendje s módja szerint s ott hüppögött két órán át. Hanem a Módli Miczit is fejbe koppantottam a legyezőmmel, mikor hisztérizálva behömpölygött az öltözőmbe, kérdőre vonván Tivadart, hogy mi történt az ő maskarájával, föl is mondott még aznap este, keresztül-kasul óbégatta a színházat, hogy őt az Adél fejbe toszta, de óbégattam én is, ne féltsen. Akkora botrány volt a színházban, csoda, hogy még áll, drágaszív direktorom, a Szakálldy, a maradék haját is kitépte, mert bizony Alfikám, aznap este én végigpofoztam még a tánckart, meg a kóristákat is. Mostan pironkodék miatta, de már túl késő. Hazaérkezvén-ezt szégyellem legjobban- még János vitézbe is belerúgtam, mostan depresszióba esett, a Joli nem tudja sétáltatni, mert nem akar a szegény eb semmit se.

Ma Szakálldy vizitált nálunk, én a szobámban hevertem félájultan, Ferenc mentegetett engem hősiesen s mikor direktorom távozott, uram szelíd mosollyal közölte énvelem, hogy Adélkám, te is jössz Párisba Alfréddal s énvelem, oly kimerült vagy, jót tesz majd teneked a francia szellő, meg a kellemmel teli társaság.

Ezután csak arra emlékezem, hogy Jolán engemet hideg vízzel öntözget s kárál a bal kagylómba, hát én őneki is adtam egy pofont, azután megint elhagyám eszméletemet.

Alfikám, mi lesz most mivelünk, hisz már én is olyan buggyantott vagyok, mint te, lelkem. Hát hogyan lesz ez a Páris? Csak jajongani tudok, mikor erre gondolok. Ha én azt a sok gondolatot, mik fejemben kergetőznek, mind leírnám, hosszabb lenne az, mint az Ószövetség, de hogy egy misén se olvasnának föl belőle, az is bizonyos.

Angyalom, írjon énnekem valami bíztatót, mert oly borzadalmasan érzem magam, mintha nem is anyám, a tengerszem! Kass Piroska, hanem a nagybajuszú Arany János szűlt volna bús-balladás kedvében.

Két szemed világát fiókomba rejtettem, mert Tivadar megtalálta, de csúnyán összetört az megint, életem, s én itten zokogok a roncsok felett, míg pofon nem vág egy kerub.

Busongó-imádó Bülbülöd

Alfréd írta (4)

Adél,

korty vizem, sietve írok, holnap utazunk, apelláta nincsen, s a mint hallom, kegyed is velünk.

Kérve kérem angyalom, czvikkerem ne feledje, hisz tudja, elveszett ember vagyok nélküle. Kerítünk majd Párisban valaminő optikust, ki megcsinálja igazán. Kismadaram, szivecském, lássa-e, holnap találkozunk a pályudvaron.

Hű Alfija

P.S.: Most hallom, az a romlott erkölcsű Joli is utazik mivelünk, no ennél rosszabb helyzetünk már nemigen lehet.

P.S.2.: Talán mégis. Úgy-e remélhetem, hogy azt a rém Tivadart csupáncsak női szeszélyétől vezérelve nem czipeli magával?

Alfréd írta (5)

Följegyzések, T. A. – Páris 1920 augusztus 15 én.

Az út rémes volt, Ferenc egrecéroztatott folyvást, s ugratott a szivarral. T.i. számba dugott egyet, mondván, egészséges férfiember nem lehetik meg szivar nélkül, hát csak szíjjad, kisfiam. Zsenánt lett volna visszautasítanom, hát mit tehettem, beleszíttam egy rettentőt, s ahelyt fúldokolni is kezdtem, s oly erőssen, hogy az égő szivar kezemből Adél krinolinjára penderűlt, kis híján lángra lobbantva azt. Jött Joli fád pofával, kevéssé sietve, mintha csak nem is asszonya élete forogna rettentő veszélyben. Adél ezen kelletlenségén úgy felkapta a vizet, hogy hirtelenjében jól nyakon lódította. Onnantól aztán nem volt hozzám egy jó szava, már t.i. a Jolinak, pedig hát tömtem a lepcsét selyemcukorkával eleget, hogy valami barátságosabb hajlandóságot mutasson, dehát még reám haragudott meg az átok, hát zágson.

No, az alagút, hát az volt csak az igazi blamás. Setét lett, s valami kis gyér fényű villanyos áramú megvilágításban alig is láttam valamit. Czvikkerem Adél utipoggyásszában hevert törötten; mondom, csak ülök ottan vaksin. Ferenc rém füstfelhőbe burkolózva, ölében valami kis könnyű, képes magazin, melyett felette hevenyészetten böngészgetett, tán néha-néha el is bólintott – abbul gondolom csak, időnként úgy felhorkant, ahogy azt csak lovaktul szokás hallani. Adél rém ideges volt még mindig a szivar miatt. Nyúlok kezéért, hogy simogatnám meg engesztelőn, odahajolván sugdosom fülébe, angyalom, ragyogó mindenem, megbocsát-e? S akkor Ferenc felhorkan, nocsak kisfiam, hát mit markolászod itten a kezem, csak nem ijedtél meg a setétben, s röhögve hozzáteszi, tán egy szivar bizonnyal megnyugtatna, s kedélyesen paskolgatja képemet. Hát a Ferenc kezét markolásztam abban a fránya félhomályban, ott álltam megfürödve. Adél meg sziszegve, hogy: te mafla – s dühödten integetett, hogy mit, nemigen láttam, csak gondolom, hogy ne legyek esztelen.

Én ezt a Párist Ferencnek megbocsájtani mindenekfelett nem tudom. Hogy akaratom ellenére, s hátam megett atyámmal nyélbe ütötték, s a tetejébe Adél, czvikkerem, meg az egész szivarhistória, s hogy folyvást céltáblául használ élczeihez.
Arról nem is beszélve, hogy én a francziákra, e züllött népségre felette haragszom más okok miatt is; ostoba, érthetetlen bojkottjukkal többek között lehetlenné tették ama lelkesen remélt sportesemény létrejöttét, t.i. az olimpiai játékokét, mellynek otthonul székesfővárusonk szolgált volna, ha! Helyette éppen minap Antwerpenben mondtak nyitóbeszédet – micsoda ócska viccz, kérem, mérgem nyelem, le a francziákkal! (Egyébiránt a belgákkal is.)

Ha legalább látnék! Ah, ennek sosem lesz vége…

Alfréd írta (6)

Följegyzések, T. A. – Páris 1920 augusztus 16 án.

Szállásunk az Ambassadorban, öt perc séta a híres Párisi Opera, a mely Adélt igen tűzbe hozta. Ah, Adél, remélem, nem óhajt oda elcibálni; az áriák iránt oly roppant érzéketlen vagyok (lévén botfülű), nem is beszélve a számos kicsiny boutique-ról, a mellyektől szinte hemzseg az uccza.

Az Ambassador máskülömben elég impozáns, szalónját aranyos cizellák, sötét tónusú, őrült boltívek díszítik. Direkte elegáns, s erősen átlengi a mostanság oly divatos, finomkodón „árt déco“-nak nevezett stíl – itten legalábbis így híják, Ferenc szerint. Ah, francziák, s az ő hűvös elegancziájuk! A mennyire láttam, ez énnekem hivalkodó egy kissé, de szobám legalább egész kedvemre való.

Szinte beletörődtem, hogy itt, s így kell lennem, viselve Ferenc durva élczeit, s Adél eddig ismeretlen szeszélyét – hófehér keblekről, s dürrögő bülbülről már remélni is alig merek.

Erre külömben itt röviden kitérnék. Reggel, a dinernél, Adélt kis híján elsodortam, mert hálóink esti hevenyészett elfoglalása után már nem kerülhetett sor czvikkerem visszaszerzésére. Félvakon tapogatóztam tehát asztalunk felé, pontosabban a hely felé, merre asztalunkat véltem sejteni, s a mint Adél sietve megjelent, csaknem magammal sodortam, vagy legalábbis valami asztalra döntöttem, én meg reázuhantam, s ottan elég kényes, félreérthető helyzetbe kerültünk. A mint Adél reámrivallt: – Mamlasz, hova tetted a szemed? – valami nem illendő dacz horgadt bennem, a mellyet eddig személyével kapcsolatban nemigen tapasztaltam, s durvaságára meggondolatlanul csaknem azt feleltem: – Kegyednek lenne illő referálni arról, kérem! Végül mégis inkább hallgattam, s okosan, mert Ferenc épp föltűnt, s nagy dörgedelmesen kérdé: – Ejnye, hát mi ez a kis méssaliance, kisfiaim? S alig győztünk magyarázkodni. Tisztázni tehát helyzetünket Adéllal későbbre halasztódott.
Délelőtt vásárolni voltunk, s valami szabót kell kerítenem hamarost, mert Veron szemtelen nemtörődömségből egyetlen pantallót csomagolt csupán – fejem főhet még emiatt is.

Joli részvétlen arczal imént nyújtotta által czvikkerem roncsait, s pimaszul közölte, Adél az optikushoz nem kíván jőni főájásra hivatkozva, a helyett inkább lepihen. Tán mégiscsak méltóságán alulinak vélte amaz reggeli méssaliance-unkat?

Zágson, majdcsak megoldom valahogy. Mert látatlanban végtére mit is írhatnék Párisról, úgy-e?

Alfréd írta (7)

Följegyzések, T. A. – Páris 1920 augusztus 17 én.

Ebéd az Eiffel-toronyban. Minden nap újabb megpróbáltatás. A tornyot még látni is szédület.
Mondják, nagy hirig volt az építkezés körül külömben, heves ellenállásba ütközött egynémely művészkörökben, a mint azonban beszélik, Eiffel szemtelenül úgy replikázott: nem bízunk a nagy emberekben, s mit sem törődve a gáncsoskodókkal, belevágott a torony építésbe, és, kérem, e nagy ember huszonhat hónap alatt megszeliditette e töméntelen vasat.

Az alkatrészeket egyébiránt a Levallois-Perret-i üzemben állították elő, s az építkezésen már csak az elemek öszszeszerelése folyt.
Máskülömben valami ultragyors, hidraulikus fölvonó szállított minket a restorante- hoz, a melly a rémületes monstrum első étage-án, mint azt a francziák mondják, találtatik. A fölvonóban kis híján kifutott orczámból a vér, egyre csak özönlöttek belsejébe, s préselődtek szorosan egymáshoz az emberek, mintha Páris e kívül nem is létezne, az úri közönség mind csak a pompás kilátást óhajtotta csodálni, s mindenik egyszerre. Nohát rémes volt.

Ferenc szokásos gunyoros modorában – s az elengedhetetlen szivarfüst, mellybe burkolózik folyvást – öblösen böffent oda most is, látván iszonyomat a rettentő mélység miatt: – Nahát, kisfiam, ládd, itten vagyunk, talpig nehéz vasban – s hozzája csúf bronchitises röhögés.

Nohát én Ferencet igen jól el tudom képzelni a Notre Dame cikornyás tornyai közt Quasimodo gyanánt, kopasz feje fölött világít a telehold sárga pofája, a mint füstöt eregetve – akár a Sátán – elmélyülten sepregeti kravátlijárul a lehullott szivarhamut.

Este valami művészekkel találkozunk, állítólag zsurnaliszták is lesznek ottan. (Csaknem elfelejtettem megemlíteni, czvikkerem megjavítva, már szinte sajnálom is, nem lesz mire hivatkoznom kimenteni magam.)

Alfréd írta (8)

Följegyzések, T. A. – Páris 1920 augusztus 21 én.

Tegnap Musée d’Orsay-béli vizitünk végeztével valami kis kávéházban Nemes Lampérth Jóskával futottunk össze. Igen megörült Ferencnek, s Adélnak nemkülömben, úgyhogy szíves invitálására lakására is fölugrottunk. Roppant ragaszkodott, hogy Ferenc vetne egy pillantást legújabban befejezett képére, s komolyan protegálta Ferencnek, hogy a bécsi akadémiáról lemondván inkább Nagybányára küldjön művészeti tanulmányaim végett.

Mindeközben nem mulasztott el hevesen udvarolgatni Adélnak, mellyet én rettentő mód nehezményeztem. Ferenc ellenben, úgy tűnik, tudomást sem vett csaknem nyílt, gátlástalan flörtjükről. Színházról, művészetről, művészekről fecsegtek fesztelenül, s valamely művészvilág-béli pletykákról is szót ejtettek. Jómagam rém ideges lettem látván Adél fölszabadult kacagását Jóska léha élczein. Adél igazán úgy viselkedett, amint valami könnyüvérű nőcske, sürgetni kezdtem hát távozásunkat, hivatkozván valamely cukorbaj miatti kis rosszullétemre.

Dinner az Ambassadorban. Vacsoránk végeztén, a mint Adél távozott, Ferenc combomra tette kezét, s hozzám fordulván így szólt: – Na, kisfiam, mámma beviszlek a jóba.

S kezdi mondani, hogy jó ismeretségben van valami kis grande cocotte-tal, ki a Champs-Elysées-en űzi az ipart. Hogy az micsoda drága nő, hercegek s grófok barátja, teli van gyémánttal, s fogatot is tart – egyszóval, ennek a nőnek – ez föltett szándéka – bemutatna ő engem.

S aminthogy éppen czvikkeremet törölgettem, hunyorogva kezdtem hebegni olyanformán, hogy dehát mit szól mindehhez Adél.
Akkor Ferenc gyanakvón rámnézett, s egyenest nekem szegezte: – Na mondjad csak, mi van közöttetek, kisfiam.

Egészen elveszítettem az önuralmam, a helyt csak remegtem, akár a kocsonya, legfőképp rém szerencsétlenül még czvikkeremet is beleejtettem a bordeauxiba. Ferenc meg csak nézett reám szúrósan, s kezdtem magyarázkodni.
Horkant egy bronchitisest, a mint legyintett, s azt mondta: – Máskülömben nehogy azt gondold, kisfiam, hogy nem vettem észre, hogy Adélt te igen preferálod, node látom azt is, hogy ez őneki nemigen konveniál, a mint azt irányodban mutatott rideg magatartása is igazolja. Külömben, fehérnép, az csak fehérnép.

Könnyedsége, mellyel e téma iránt viseltetett, meglepett máskülömben, azt a benyomást keltette, mintha amúgy nem is igen zavarná a dolog, ha Adélnak nem lenne kedve ellen való.
Nahát végeredményben tovább nem faggatott, de ahhoz makacsul kötötte magát, hogy a nőhöz elmegyünk, s intett, hogy Adélt verjem ki a fejemből.

Ha Adél ezt valami módon megtudja, rém botrányt csap, annyi bizonyos, de őszintén, tekintve hűvös viselkedését itt tartózkodásunk egész ideje alatt, jól lehet, meg is érdemelné.
Egy lopott órában nem reménykedhetek, nemhogy csecse bülbülöm izgató, jószagú sugalmait ajkamon érezhetném. Hófehér keblének, karcsú bokájának villanásában is csak távolról gyönyörködhetek, czvikker nélkül ez meg egyenest lehetetlen, ezt, máskülömben, avval a smokk Jolival meg is üzente.

Páris, Páris! Hát innen mink már soh’se megyünk haza?

Adél írta (5)

Alfréd, kisfiam,

így szólítsalak-é mindazok után, ahogyan Párisban viselkedtél? Elgondolni sem tudom, minő ármánykodó dajmónok szállhattak meg tégedet. Itt kornyadok papírosom felett s Páris, a fényben lebegő város, gondolataimban a poklok pokla,a Sátán birodalma, hol elveszítettem szerelmesem s hol szerelmesem elveszítette önnön magát.

Mostan idecsoszál a Joli, dobok neki egy cukorkát, szerencsémre nincs szekírozhatnékja, talán még sajnál is a fúria. Tegnap este, midőn kedélyes barátaink elől kis időre szobámba menekültem, nem bírván pezsgőbugyborékos, harsány kacajukat, Joli utánam somfordálva így szólt: “Hát mi a fészkes fenének köll szerelmesnek lenni annak, kinek ilyen szép a pofája? Már ne is haragudjék!” Hogy el ne törjék ama sokat emlegetett mécses, kénytelen voltam visszatérni duhaj társaságunkhoz a szalónba, hol Rumbach Huba, az a rímhóhér, kit már firnyogva említettem teneked, éppen legújabb költeményét olvasta föl öblösen harsogva, rettenetes ripacsériával. A vágyak netovábbja című versénél már sikoltottam volna, hogy ne tovább, te túzok, mikoris elérkezett az a sor, mely végzetemet jelentette.

“Szememben fetrengsz meztelen.” Engemet Ferenc szégyenkezve a szobámba visszapakoltatott Jolival, mert a vihogást abbafejezni képtelen voltam, ragasztott pilláim az arcomra folytak s a gyomrom azóta is fáj.

Csecsszopóhoz is méltatlan hisztériádat, kisded gőgödet megérteni képtelen vagyok, szőke ábrándom, hisz helyzetemmel mindig is tisztában voltál, balsorsra kárhoztatott czvikkereddel láthattad megpecsételt gyűrűsujjamat, Párist se én akartam, Ferenc meg olyan, amilyen, tégedet zseninek tart és hülyének, kit kupálni kell, ez ellen tenni nem tudok, cáfolni egyiket sem lehet.

Remélem, elhagyott eszedet megtalálod valamely sarkon, ha mégsem, visszaküldetlek érte Párisba, énnekem ily hidegen, szívetlenül nem kellesz s nem óhajtok mégeccer öltözőmbe toppanni arra, hogy agyonpityókázva heherélsz Tivadarral, majd a kóristák valagát csapkodod hetykén, várva összeomlásomat.

Féltékenykedésedet nem tűröm, gunyoros hunyorgásaidat pedig vidd valamely kávéház homályába, már ha eltalálsz bárhová is a czvikkered nélkül, amit megint a színházban felejtettél s ami ismét romokban van, énvelem együtt..

Adél
(1920 szeptembere)

Alfréd írta (9)

Adél,

bájos nőszirmom, daczos, féktelen kis cherubom, hát kegyed énnekem már megbocsátni valóban képtelen?!

Félreért engemet angyalom, lobbanékony haragját kivívnom enmagam ellen mely ostoba természetre vallana? Hallgasson ide.
Én a kóristalányok – nem mellesleg pompás – üllepét, hogyan is merném oly tisztátalan szándékkal akárcsak gondolataimba is idézni, hogy csattogó bülbülömet féltékennyé tegyem? Kérve kérem, ne higgyen a látszatnak!

Emez gazember Tivadar az oka mindennek, nem is tudom, hogy mondjam el angyalomnak pironkodás nélkül.

Én ezt a pojáczát ügyünknek kizárólag befűzni igyekeztem, midőn amaz infernális nedűt, a mellyet Párisból ennek a smokknak én ajándékul hoztam, titkon zsebébe csúsztattam. No persze, meg nem állhatta, s nekihevülve felveté, igyunk kegyed múlhatatlan bájaira, s czinkos szövetségünkre, melly a Ferenc ellenében miközöttünk oly szépen létrejött. Mivelhogy lerázni én őtet semmiképp se tudtam, beadtam tehát a derekamat, s Tivadar, a rémes alak, oly igen túlvedelte magát, hogy váratlanul – melly kellemetlen erről csak gondolnom is – lerókázta Párisban legujjabb divat szerint varratott pantallómat, mellyre tán kegyed is emlékszik, hisz ott volt, midőn a szabó a mértéket levette.

Nos, tehát, ott álltam rettentő megszorultságban, s Tivadar ravaszul, cognac-gőzös fejjel egészen elborúltan protegálni kezdett, bújjak csak ki meggyalázott pantallómból, rögvest ád helyette másikat a jelmeztárból, s ily módon emez pórul járt darabot saját költségén viszi a tisztítóba (nah, kébzelem!), s evvel ottan se szó, se beszéd, kezdi aztat rángatni énrólam lefelé. Angyalom, még elmondani is elönt a pír – tán emlékszik még, Tivadar kétes vonzalmait midőn taglaltuk korábban -, nos, ez tehát engem roppant kínosan érintett, de ez még semmi ahhoz képest, hogy azon szent pillanatban, midőn Tivadar szörnyű alkoholgőzt lehelve képembe pantallómon matatni kezdett, s félig szinte már le is tépte rólam, belép bornírt pofával Joli, ki engem a kezdetektől nem állhat, ezt úgy-e nem kell mondanom angyalomnak. Megdermedt ottan egészen, csak állt az ajtóban, s fancsali képpel annyit lökött oda, hogy: – A naccsága most lépett ki a díszletből, jobban tennék kegyelmedék, ha befejeznék a malackodást. S avval reánkcsapta az ajtót.

Kébzelheti, egészen félholtra váltam az ijedségtől, na, ez kellett nekem, a Joli itten kombinál, még elpofáz valami ostobaságot, kegyed világraszóló botrányt csap, énnekem végem, kegyed száműz, szájára vesz a város is, Ferenc halálba szekíroz, s karrieremnek lőttek. Mindez, angyalom, czirkalmas körmondatokban végigfutott ottan a fejemben, s ily módon Tivadar hájas mancsából a maradék cognacot elmartam, s egyszuszra ledöntöttem torkomon. Ez tehát magyarázata lehetetlen viselkedésemnek. A kóristák valagának csapkodása csak elborúlt, részeg elmém jajj-kiáltásainak következménye, Jolit akartam valahogy visszatéríteni vonzalmaim irányát illetően, bár belátom, módszerem meglehetősen bárdolatlan, de, angyalom, énnekem akkor ottan minden mindegy volt már, s végem, lássa be, s bocsásson meg, drága bülbül. Üzenjen, ne hagyjon kétségek közt vergődni, úgy-e, megbocsát? Ha kell, én hason csúszom be öltözőjének ajtaja alatt – megjegyzem, czvikker nélkül tán másképp nem is menne -, csak mondja, hogy szeret, s hogy még remélhetek, hogy ügyünk rendeződik! Könyörgök…

Tékozló Alfija, ki önért egyre epekedik

P.S.: Angyalom, kérem, nyugtasson meg, úgy-e rosszul értelmezem csak, s czvikkeremnek kutya baja?! Máskülömben a düh megöl…

(1920 szeptembere)

Adél írta (6)

Alfikám,

szőke harmatom, oly siralmas látványt nyújtottál ma a teátrumban, ahogy a szép Lendvay mellszobrát cipelted, czvikkered híján nagyokat hunyorálva s bodorbársony hajad csálézva integetett a csillároknak. Észre sem vettél, ahogy a nagy kristálytükör előtt új toálettemben mustráltam hízékony csípőmet (ördög vinné ez nagyanyai örökséget, ciromszemű Rozália férfinyomorító ülepét, melyet reám testált, pedig sorba én biz’ Isten nem álltam érte), ám megbántódni nem volt időm, látván reáborulásodat a Lendvay fejére, mert bizony nemcsak engem nem láttál, hanem a lépcsőt se nem. Odarohantam volna bordáidat boldogra simítani, de Tivadar, kibe már hálni se jár a józanság, reád vetette idomtalan corpus-át, mondván, segítőtündér ő, az elesett ifjak támogatója és énnekem e jelenet oly kínos volt, hogy botladozva szaladtam ki a teátrumból, ott felejtvén tégedet avval a rosszéletűvel.

Tudom én, praliném, hogy nincs neked oly görbe hajlandóságod, hanem a féltékenység marcangolja kalimpáló szívemet, mert hallottam, hogy a Pethe Katinkát te légyottra hívtad valamely kávéházba s Joli is látta, ahogy a Ligetben nyakadon csimpaszkodva nyenyerészett, s bár a dög elmondása szerint kedved borús volt s nem csillagos-szerelmes, engem akkor is megesz a fene! Hát hogy te énhelyettem azt a nyamvadottat hurcolászod ország s világ szeme láttára, kasul-keresztül, s az a dakszli a színházban dicsekedik imígyen: “az én szobrászkám, a Frédi”!

Olyan csúnyákat írnék erre a tisztafehér papirosra, ha nem öblögetném torkomat a Joli levendula szagú cognac-jával, melyet szobájából orvul kiloptam, hogy még az Ég is megnyílna a sok káromkodástól.

Ha nem leszel enyém testestül-lelkestüül, szöröd-böröd nekem nem adod, én a felgyujtom a minden a templomokat a

Alféd úr, a Joli vagyok. Naccsága benyelte a szagositomat. A levelet azér elviszem magának. A naccsága tuléli csak most gyengélkedik. Folyton dögöz engem. A maga cikkere meg megin oda. Mennyenek a fenébe mind a ketten elegem van a cirkusból!

(1920, október eleje?)

Alfréd írta (10)

Adél,

tikkasztó nyaram, hát nincs magában egy csepp józanság is angyalom? Ah, bár tudná… de mit, megmondom inkább!

Angyalom, czukrom, jól látta azt a Joli, kedvem igen elborúlt mostan, nemcsak ottan a Ligetben, s nemcsak attul, hogy az a vakarcs Pethe Katinka nyakamba csimpaszkodik, s bájait kelleti úntalan.

Úgy esett, hogy ez a csámpás, midőn a Tivadar szerencsétlen borúlásomból – a mellynek oka a szép Lendvay kisplasztikája volt, s heveny látásom, mellyről itten nem kívánok beszélni – olyan félig kanyaró hajlandósággal össze-, s föltámogatott, szóval ez a csámpás odasenderült, pattogva utasított, hogy: – No vigye csak, Tivadarkám, az én művészkémet az öltözőmbe, de izibe! – s még csettingetett is dühödten a csontos ujjacskáival, mint a ki kutyát kommandíroz. A mint magunk maradtunk, kisimogatta rögvest arczvonásait pimasz kis pofáján, s egyenest dorombolva mondani kezdte, hogy ő fejébe vette erősen, hogy üde, fiatal testét a művészet oltárára óhajtja emelni, s kezdi részletezni, melly kívánatos dolog lenne énnekem őtet plasztikusan megmintáznom, ezáltal megcsillantani ifjonti genie-met, s őnagysága úgyszintén ifjonti bájait. Na, s azonmód kezdi pattingatni a párisi kapcsokat pruszlikján. Alig is voltam még eszméletemen, az elébb még csaknem beléfúltam amaz dög Tivadar párnás hájaiba, ahogy lottyadt mellkasára vonta alélt fejem ottan azon a szörnyű lépcsőn, na s erre ez.

Mondom neki rekedten, hagyja aztat, kisnaccsága, czvikkerem nélkül úgyis szinte félvak vagyok, s ha látok is, legföljebb csillagokat az iménti ostoba balesetemből kifolyólag.
– Mit ironizál nekem maga itten, maga komisz! – s dühödten csomagolja vissza hitvány, csenevész kebleit, gyürkölészi a párisi kapcsok mögé, s hozzája még toporzékol, s azt mondja gonoszul: – Hát idefigyeljen, művészkém! Merjen elutasítani, s megígérem, hogy én Ferencnek referálok egy olyan szineset az Adél művésznő magával folytatott kis mesaliance-áról, hogy a válóperüktől lesz visszhangos egész Buda, azt’ kegyed is megnézheti magát, mikor kiesik a Ferenc czukorkás porczelán- fajanszából, nohát a karrierjének lőttek, annyit mondhatok.

Adél, kismadaram, énnekem meghűlt ereimben a vér, csak szédelegtem ottan, csak hebegtem bárgyún, hogy nem, ezt nem teheti, azt mondja erre az az infernális, megátalkodott, hitvány kis dög nagy pimaszul: – Na látja, tudtam én, hogy megegyezünk csacsi fiú. Na jöjjön, kiengesztelhet a vursliban – s avval elkapott, úgy vonszolt maga után a selyemkravátlimnál fogva, akár egy pincsit.
Nahát már tudja, így esett Jolival a találkozás.

Azóta ez folyvást a nyomomban csámpázik, szekíroz, hogy mikor fogunk neki, ahogy Őnaccsága mondja, nagyszerű kooperácziónknak.

Tükrös szivecském, oly lehetetlenül kedvtelen vagyok emiatt, semmi kilátás szabadulnom tőle, segítsen, angyal, mit tegyek? S kegyedet mikor láthatom, s hol – immáron hétpecsétes titkos órán s helyen? Izenjen, ne soká várasson, míg egészen meg nem keseredem, mint az epe, írjon, bülbül, írjon!

Alfrédja, ki mostan egészen odavan

P.S.: Ah, azt persze nem kell mondanom, hogy minden bajnak gyökere az átok, sátánfajzat Tivadar, az pofázta el viszonyunkat a kisművésznőnek; igen jóban vannak máskülömben, folyvást együtt sutyorognak – valamely teátrumbéli pletykákról, gondolom -, s vihognak, akár a süldőlyányok, hogy a nyavalya esne beléjük!

Alfréd írta (11)

Följegyzések, T. A. – Pest 1920 október 26 án.

Hogy mely kínos volt énreám nézve a Ligetben való véletlen talákozás azzal a fancsali pofájú Jolival, ki mindenbe oly szivesen beleüti orrát, s hordja mind a pletykákat Pesttől Budáig, s vissza nemkülömben, arról inkább nem is akarok beszélni. Végre nyélbe ütök egy légyottot avval a kis kóristával, ki máskülömben egy ideje bírja már szimpátiámat, s valami kis vonzalmat ő is mutat irányomban, erre ez. De hagyjuk is.

No, szóval a kis pipiskedő gyöngytyúknak, a Pethe Katinkának végül addig-addig protegáltam magam, míg derekát beadta.

Valaminő czudar idő kerekedett, s a mint a műterembe toppant, akár valami kis ázott veréb, kezdi itten rendezgetni tollazatját, s csicsereg egyre, hogy: – Lássa, maga komisz, egész oda a renomém. Rémes, hogy így kelljen látnia.

Locsogott, be nem apadt a habcsók szája, miközben könnyü bundácskáját egy székre teregette, a kicsiny öntöttvas kályha forró majolikái hadd szárítanák csak meg.
De már pillantásával a tükröt kereste, s orrára bőséggel pamacsolta az illatos púdert finom kis aranyszelencéből, s kajla, szöke bodrokat igazított hebrencs fejecskéjén királynői keccsel. Annak az ujjai, ah, teremtő Isten, azok a gyöngéd, bársonyos szirmok, törékeny nippek, mit nippek, nippecskék, legfinomabb porczellán, mit tudom én!

S akkor az a locska ottan egyetlen heves mozdulattal kibontakozott öltözetéből, a selymek úgy omlottak gyönge bokái köré, mint nyaldosó habok, s hozzámfordult eképp: – Na, genie-kém, kezdhessük tehát? Hova tegyem magam, s minő pózt kébzelt el nekem, csacsikám – forró mézet csurgatott ajkairól, s hozzája kacagott.

Ah, hogy minő pózt kébzeltem el neki, még reágondolni is pirúlok, s a szemtelenje lám még élczelődik. A hamvas bőrének látványa úgy fölcsigázott, hogy remegő kézzel csak inteni tudtam, helyezkedjék tetszése szerint a recamier-re.

Akkor megállt előttem, búgni kezdett, mint a párja után burrogó galamb: – Nahát, hisz te reszketsz egészen, te, tégedet éntőlem ráz így a hideg, hát jöjj, hevítselek egy cseppet, te, te, komisz, te drága – s avval reátapasztotta forró száját az enyémre, akkor végre elhallgatott, a pőre teste reámfonódott, reámkulcsolódótt, mint valami kis lakat, reámolvadt a kis tyúk szerelmesen, és énnekem ottan végem volt, ahogy apró nyelve kíváncsian kalandozott a szájamban.

S mikor már beteljesülni látszott minden, az az átok bunda nem kigyúlt ott a széken?! A tüzes majolika átégette az olcsó szőrmét, nagy kormos füstöt vetett, majd lomhán lángot is fogott, szerelmünk elillant sebtiben a nagy riadalomtól, s alig is győztük a tüzet oltogatni. No, s addigra Veron még a tűzoltókat is reánkcsődítette, ez külön kínos volt, lévén Katinka anyaszült mezítelen. Lett akkora czirkusz hirtelen, aminőt nem látott még Pest. Ah, inkább nem is óhajtom eszembe idézni, kész botrány, a mi itten volt.

Teremtő Istenem, csak Adél fülébe ne jusson valahogy…

Adél írta – Rumbach Hubának

Kedves Huba,

nemigen szoktam levelezni, ám legutóbbi beszélgetésünkkor, hol Ön szerelmével erősen leterhelt engem, egyúttal arra is megkért, írjam le Önnel kapcsolatban minden érzésemet, továbbá véleményemet legújabb verseskötetéről. Erőszakos, durva stíljében -ahogyan tőlem levelet követelt-azonban mégis fölfedezni véltem néhány csepp szeretetet.

Huba, levelem őszinte lesz, Ön akarta így.

Verseskötete, melynek a “Lánglelkű zsivány” címet adta, ki tudja, milyen megfontolásból, hemzseg a fölösleges betűktől. Ha oly dög lennék, mint drága Jolánom (vinné el a lepra, de legalább egy vonat jó messzire), azt írnám , ennek a kötetnek minden betűje fölösleges. Ön nem rokona a bársonyszívű Balassinak, ahogyan azt valamely , nyakló rímekkel túlzsúfolt versében zengi, Ön kérem, egy jóravaló ügyvéd fia, ki csak annyira tud repülni, mint egy levesbe való baromfi. Le a kerítésről, föl a kerítésre.

Bocsássa meg őszinteségemet, de nem tudom feledni, hogyan hívta párbajra minden este akkori szerelmesemet, Szép Szilárdot (hajj, de régen volt!), kit nem csak azért kívánt lemészárolni, mert őneki akkor dobtam le szoknyámat, mikor akarta, hanem azért is, mert Szilárd valóban rokona volt Bálintnak, mégha nem is vér szerinti. Önről már akkor is azt beszélték, hogy igencsak van érzéke a jó versekhez, mert tudja, melyik költőt kell leütni.

Huba, Önt megalázni egy porcikám se kívánja, ám túl vagyok már azon korszakomon, mikoris megfelelési vágyból szerelmet és tehetséget hazudtam méltatlanoknak, csak azért, hogy szeressenek s elfogadjanak. Talán öregszem, bár ezt oly fájó leírni. Ön tudja, hogy kiért lélekzem, gúnyos grimasszal meg is jegyezte, hogy férjemet ez a “málőr” “nát intereszting”, de pimaszságánal sokkal bántóbb az angol kiejtése (is), továbbá fel nem foghatom, miért folyamodik meglehetősen gyakran más nyelvekhez, mikor magyarul sem tud.

Huba, Ön tudja, mennyire szeretem Töbörzsökit s magát mennyire nem, ám ez sajnos nem fogja zavarni sem az alkotásban, sem zaklatásomban, bármennyire is akarnám. Nyugodt szívvel elharsoghatja uramnak, hogy tegnap óta nemcsak lelke, de teste is vagyok Alfrédnak s bocsásson meg, ha ezt nem részletezem.

Most már akár kúrvázhat is, versben, prózában, szóban, vagy szótlanul.

Szeretettel:

Adél

Ferenc írta – Rumbach Hubának

Este hétre várlak, te pancser, kinek annyi érzéke van a nőkhöz, mint nekem a hímzéshez. A vizit előtt keresd föl a cafrang Pethe Katinkát, akit kirúgatok a Szakálldyval, ha Alfrédot magához nem édesgeti végre rendesen. Deczemberben lesz a fiú kiállítása, addig Adélt róla leszedje, vagy megnézheti magát.

Továbbá ne merészelj nekem többé tanácsokat osztogatni!

Tudom, milyen az Adél. Majd elmúlik ez is. Csak szeretném, ha minél hamarabb múlna el ez az őrültsége neki.

A fiú kell, mert zseni, a feleségem meg kell, mert a feleségem. De külön-külön! Ha ebből valamit nem értenél, kérdezd apádat.

F.
1920 novembere, Budapest

Pethe Katinka írta – Tivadarnak

Tivadarom,

könyörögve kérem, a szóbeszédnek ne higgyen! Méghogy én a Töbörzsökiért, azért a csúf kis czvikkeres törpéért epednék?! Nohát, ‘eszen nem tudnak ezek semmitse. Engemet a Báthorpataky művésznő férje direktor általi kirúgatással legkeményebben megfenyegetvén arra kényszerített, hogy az Alfrédot, ezt a pápaszemes békát, ezt a vaksi poczkot hálómba gabajjítsam. De hogy ez mílyen ostoba – a csalit lehető leghamarabb bekapta, az óta meg csak nyámmog rajt’, mint valami bamba busa, s ügyünk tapodtat se halad. De Tivadarom, higgye el, csak színjáték az egész! Tudja maga is, mílyen jó primadonna válhatnék belőlem, hát hogy is ne verne ki a randaszeplő, mikor a Báthorpataky Őnaccsága – a zsírosülepű pulyka – parádézik itten az egész társulatnak. A sok hülye. De majd megmutatom én Őnaccságának, mílyen csípős, mikor személlyesen Pethe Katinka tör borsot a finnyás orra alá. Belőllem még igazi stár is válhatik Tivadar, csak legyen segítségemre. S idézze emlékezetébe, mi jutalmat ígértem érte…

Báró Bagody írta – Adélnak

Bájos Nagysád!

Ellenálhatatlan vágy fogott el már többször, hogy színi előadásai után öltözőjének ajtaján kopogtassak, hol lábai elé borúlva hódolnék művészetének nagysága előtt, és csupán egyetlen ragyogó mosolyáért, csupán egyetlen kedves szaváért esedezzem, melyet örökre szívemben őrizvén büszkén mondhatnám: egy nagy művésznő személyes barátságának napsugaras öröme fényeskedik utamon.

De nem akarom, hogy tolakodásnak tünjön föl a dolog, ezért engedelmét kérem, hogy a legnagyobb tisztelettel közeledhessem. Kérem szíves válaszát, valamint a hely és időpont megjelölését, ahol és amikor színe elé járulván kiönthetem ön előtt szívem minden lelkesült fölindulását, és eltölthetek boldogító tásaságában pár röpke percet, mely számomra bizonnyal fölér majd az üdvözítő örökkévalósággal.

Hódoló híve,
báró Bagody Felícián

Tivadar írta – Pethe Katinkának

Muczikám,

csak nem kébzelheted, hogy a roppant rafinériáju Tivadart megszéditik holmi potyka pofáju pletykák? Hát tik képessek vagytok bedölni bármely ügyessen álczázott ostoba kárákternek, amin!vel traktállak benneteket. Bah, kaczagnom kell, nem tudtok tik semmit!

A Ferenc, ki engemet már régóta preferáll, mindenekelőtt bizalmasan beavatott terveibe, s hát nem tünt-e fel, hogy jómagam is mind igen komoly erőfeszitéseket tettem, felette igyekeztem azt a halvérü pojácza Töbörzsökit, kinek kendőzetlen perverziója a geniális müvész szerepében tetszelegni, mind nevetségesebb szinezetben föltüntetni az Adél naccsága elött?! Hogy a finnyás orru Adélnak, a mint azt találóan megjegyezted, Muczikám, mi konveniál ebben a beretvált pofáju tacskóban, föl nem foghatom.

Gyanum azomban fölötte erős, hogy a mint őt, úgy tégedet is megcsapott, kispofám, a gőg, s a becsvágy szele, esetleg megforgott elmédben a gondolat, melly szépen elevezgetnél e szerény tehetségü iparos farvizén, ki a Ferenc mecenaturáját meszszemenőkig élvezi. Hát csak ne légy naiv, kispofám, ne légy naiv!

No de diszkréciómra, mellynek pecsétje beigért jutalmad, számithatsz, Muczikám. Előmeneteled ügyében tenni pillanatnyilag nem áll módomban, de majd meglássuk, kispofám, majd meglássuk.

Tivadar
(Pest, 1920 novembere)

Pethe Katinka írta (2) – Tivadarnak

Tivadar, maga ló!

Maga nagyképű barom! Hát mit játssza itt nekem azt a csúfos eszét? A maga káráktere hacsaknem akkor tünne elő legigazságosabban, a midőn egy ostoba viziló képét mutatja, nem egy mindentudó orákulumét, a melynek magát demonstrálni igyekezik. Tudom én jól, hogy Töbörzsökit az Adél naccságától elszeparálni csakis egynémely romantikus indittatásból szándékozik, vagyis hogy idillikus érzelmeket táplál amaz asszony iránt, a kinek mostanában szerfölött esékeny kedélye s histérikus állapottyai Báthorpataky naccságos urat roppant mód megviselhetik. Felveszem, ezen körülmények között nem kivánhatja, hogy affektusa a Ferenc fülébe jusson, ki állítása szerint magát „olly régóta preferállja”. No, ezek után bizonnyal nem fogná. Ugy-e érti a mit mondok, Tivadar? Végre csak azt mondom én magának, ne szellemeskedjen itt nekem, mint valami hóhem, tegye a mit kértem magától, s mellékesen ne spekuláljon, miféle becsvágyó gőg csaphatott meg, mert aztán könnyen megeshetik, hogy én találom megcsapni magát. És csak ne muczikázzon, csak ne muczikázzon engemet!

Katinka

P.S.: Azért meg ne találjon sértődni, hisz tudhassa, hogy maga az én legédesebb mézes medvém!

(1920 novembere)

Tivadar írta – Adélnak

Aszszonyom,

a jóindúlat, s az aggódás, a mellyel viseltetek Kegyed iránt, ragadott arra, hogy mellékelt levélkét Önhöz eljuttassam. E förtelmes beszélyt azon okból kivántam tudomására hozni mindenekfelett, hogy Kegyed legigazságosabban láthassa az elfogódott, ártatlan ifjonc megtévesztő orczáját magára öltő krokodilus lelkü Töbörzsökit, ki Önt, aszszonyom, a mint e levélből is világosan fölsejlik, oly rútul fölülteti. Hő szerelme, mellyel Kegyedet hitegeti, arczpiritó rafinéria, ügyesen kimódolt praktika csupán, eszköz, hogy Kegyed révén jámbor férjura, Ferenc közelében, annak jóindúlatában, s bőkezü mecenaturájában megmaradhasson.

Ezen irományt máskülömben annak a sáppadt pofáju, csekély tehetségü kis kórista libának, a cafka Pethe Katinkának asztalán leltem, ki multkorjában még énvelem is oly szégyentelenül kokettált, remélvén, hogy közreműködésem által a primadonna szerepkörére ily módon szert tehet, feledve azomban, hogy annak előtte hátam megett nagy pökhendin csak lottyadt, lomha vizilónak nevezett.

Aszszonyom, megnyugtathatom, számithat teljes körü diszkrécziómra, s felette bizakodván, hogy alkalmasint nem feledkezik meg szerény szolgálataimról, ajánlom magam Kegyed megtisztelő szimpátiájába.

Tivadar

  • Katinkám,
  • pompás nőm, te szenvedélyes kancza!
  • Csütörtök este hatra jőjj Aradi ucczai műtermembe a legnagyobb titoktartás mellett. (Tudod, kire gondolok legelsőbben!) Epedve várlak ottan.
  • Frédi

(Pest, 1920 novembere)

Rumbach Huba írta – Adélnak

Adél,

maga macskanő, legékeschebb gyöngyszeme pajzán gondolataim összegabalyodott gyöngysorának. Minden szava a szívemig hatult, s még arisztokratikus gőggel átitatott mondatfűzérei is a szerelem legmagosabbra szökkenő lángját szítotthák vágytól örjüngő szívemben. You know, nem a felschőbbrendűség helyezi ajkaimra eme idegen nyelvekből eredő szép szavakat, hanem a feldúltságtúl czikázó elmém szüleménye ez a kusza lingvisztikai produktum.

I’m really sorry, hogy irodalmi szárnycsapkodáschaim nem kifejezetten nyerték el tetszését, tán egy fülledt tavaszi délutánon megengedi, hogy saját interpretationomban előadhatom kegyednek Wertjeimet.

Adélom, fantazmagórikus Kischtigrisem, hát mit tehetnék, hogy a szimpátia szikráját kiscsiholjam links und rechts pitvarjábul? Mit techetnék, hogy pennámat vigyázzba állító gondolataim egy töredékét is valóra váltsam? Pennám küzd, harcol a paperrel, de jobbnak látja nyugalomba helyezni önmagát, s még a lap szélét sem összemocskulni. Ej, pedig how many penna ejtett már terebélyes makulát eme finum, lehelet vékony paperon.

Nosztalgikus emlékkép tört elő belőlem gestern, édes Vadmacskám. Eszembe ötlütt az a felfokozutt izgalmi állaput, mikor hajdani szerelmesével, Szilárddal párbajultam hajnalhasadtakor az ön alsójának birtokleveléért. Oh, micsoda egy lovagiatlan, gyáva pondró volt, az a szerencsétlen. A mai napig nem fér a fejembe, mit evett azon a míveletlen, ostuba fajankón. Sosem mondanék ilyent, Drága, de élete tévedése volt az a semmirekellő.

Ráadásul tévúton jár akkor is, ha azt feltételezi, hogy a rokoni féltés helyezte mutatóujjamat akkoriban a ravaszra. Bálint ugyanis, nagybátyám kisöccsének a féltestvérének a mostohagyermeke volt, így a rokuni kapocs többszörösen bizonyított. Ich, myself, Bálint munkásságát nem tartom schokra, nem is értem mi ez a felhajtás körébül. Einige kritikusok szerint, a Lánglelkű zsivány schokkal finumabban kimunkált Wert, mint ennek a „fashionpoet”nak a firkái. Sorry, megint nem lelem szép ungarische nyelvünkben a perfect kifejezést. Remélem azért rátapint a lényegi verőerére eme éktelen beszédnek.

Vadtigrischmacskám, teljesen felvillanyozott jégpáncélba csomagolt indulatoktól túlfűtött levelével.

Bár nap, mint nap lenne ilyen ridegen, őszinte vélem, s életben tartaná a reményt, hogy egyszer az enyim lesz szőrüstül, bőrüstül.

Várom erkölcsi vulkánjának forró lávától fuldokló újabb kitörését, s ama a pillanatot, amikor Alfrédot – aztat a félnótást- elhajíjja magátúl, mint ahogy az a jenki gyerek hajíta a kalapácsut Antwerpenben az Olympic Gamesen. Az international sajtóban olvastam róla a summer vége táján , s rögtün Kegyedre asszocziáltam.

Ölelem, csókultatom szívemnek legkedvesebb ribancát! Várom indulatoktól vezérelt válaszát.

Your Huba
(Szentendre, 1920 havas hava)

Adél írta – barátnéjának, Lelkes Rozálnak

Rozikám, csöppem,

hát felőled én már sose hallok többé? Cirmos orcádat sosem láthatom már?

Oly nagy bajban vagyok, mégis hiába vártalak hétfőn a teátrumban, hogy kifecseghessem teneked léleksiketítő titkaim. Tudom, nyulacskám, milyen önzéstől bűzlő dög vagyok, dehát régen is az voltam, tégedet tán csak nem leplek meg evvel, mindíg arra borúlok, kinek puha a válla.

Legyen még egy kis hely a szívecskéd fölött, szentem, hová belebúghatok s adj nekem tanácsot.

A szörnyen kínos kiállítás megnyitóról most nem írnék, hisz saját szemeddel láthattad Alfréd halottsápadt orcáját s annak a rihe Katinkának a frizuráját, melyet magam készítettem, tán kissé meggondolatlanul. Ferenc mosolygó közönye és a nyamvadott Tivadar mézesmázaskodása löktek ki nyugalmamból, melyet magamra erőltettem, hisz Alfréd engem előző este levélben tanácsolt el lelkéből, holott előtte sírva tagadta viszonyát avval a dakszlival s égre-földre esküdött, hogy nálamnál jobban senkit nem szeret.

Jaj, bár értenék valamicskét a boszorkánykodáshoz! Bár tudnék bűvös kártyákból olvasni, vagy legalább kávézaccból, hogy megfejtsem, mi történik itt voltaképpen. Föl nem foghatom, csöppem, miért taszajtott engem az a vaksi a sötét éjszakába, mikor szerelmét tán tapintani is tudnám, oly valóságos. Hogy énhelyettem azt a korcsot válassza, el nem hihetem!

Ah, már nincs erőm sírni se, mióta a Rumbachtól napi két levelet kapok ; hányja rám a buta betűkből összetákolt nyekkenő rímeket az a pojáca .( Ferenctől hiába is kérek segítséget, mindenre reálegyint unottan: “Uggyan már, Adélom!”) S ha nem válaszolok valamely levelére, másnap már hármat küld.

Drágaszív direktorom “A liliomos delnő”-ből kitette azt a szajhát, ne kelljen énnekem még táncikálnom is vele, hanem valamiért nem hajlandó kirúgni, hiába is sírtam a jobb fülébe. Nem teccik ez nekem, Rozálom!

Adj tanácsot, kedves , kérve kérlek, oly nagyon várom!

S írj nekem valamit Bagody báróról, úgy hallottam, tenéked udvarolt valamikor s azt beszélik, csinos férfi. Na ne piruljál, Rozikám, hanem válaszolj , most nincs kedvem magyarázkodni.

Ha tudod az arzén reczeptjét (te olyan jó voltál kémiából), azt is küldd el leveledben, azt a Jolánnak gondolnám elkészíteni. Ne izgasd magad, meg se kottyan majd neki.

Jaj, Rozikám, kétségbe vagyok esve, válaszolj hamar! Hamar!

(Jövő héten bemutatjuk a Hamlet zenés változatát. Szirom Jenci lesz a buggyantott gatyájú danoló dán, én meg Ofélia, kinek nincs ki a három céje, s ha eddig még nem találtad volna ki, a muzsikát a Fisztula Elemér szerezte. Na, gondolhatod. Csókollak.)

Adélod
1921. január közepe, Budapest

Alfréd írta (12)

Adél,

világló Vénusom, úgy éget a keserves szégyen, a mint valamely elborúlt cselédleányt, ki bújában lugot ivott. Viselkedésemre mentség nincsen, tudom, mégis bocsánatáért esedezem, s bár ha az ótvaros pofáju Jolival köpetne orczán, hogy feslő ajkait avval is be ne szenynyezze, azt is megérdemelném, mi több, respektálnám.

Adél, lássa, olyan vagyok, akár a tékozló fiu, midőn ócska gőgömtől vezérelve feledni bírtam egy percre is érett aszszonyi szerelmét, mellyet oly önzetlenűl reámpazarolt, s a mellyben csalódnom sosem kellett, bezzeg nem úgy Kegyednek. Lássa, úgy viselkedtem, mint valamely szédült tacskó, a ki csontot szimmantott az avar rejtekében, s feledve a simogató kezet, otthagyva csapot-papot, kurta lábain felajzva elkocogott. Alaposan megszédített egy habfehér kar, s egynehány hiuságomat cirógató sima nyelvü beszély, de lássa, nem elég, hogy kóros czukorbajomtól fogva rémes rövidlátással, de mégoly nyomorék természettel is sújtott a Sors engemet, a mely prédájául vet minden alvilági jaszsznak, ki szellemét legföllebb is a Kis Élczlapon pallérozza, s mégúgy a morálnak is hijján vagyon egészen.

Adél, szentem, most mégis arra kérem, sértettségét feledve cseppet, legyen segítségemre egy csúf históriában, a mely mindkettőnkre nézvést roppant kínos lehet. Annyit mondhatok, midőn a megnyitót követőn, mint rút rémálmomból felébredvén eszembe jött Kegyed minden léhaságom felett szemet húnyó, istápoló, s mindfelett kitartó szerelme, a kis kórista útját kemény szívvel kiadtam. Nos, hogy részemről ez a mesalliance elejitől fogva rettentő hiba volt, nem kétséges, de arra nem számitottam, hogy az a züllött kis cocotte könnyedén képembe kaczagva szemtelenül fejemhez vágja, hogy nyilvánvalóan elkerülte figyelmemet az a kis malheur, hogy műteremlakásomhoz könnyelmün kulcsot adtam neki, s ily módon alkalma nyílt megbugázni Kegyed vágytól hevülő illatos levélkéit, mellyeket – a mint azt veresre pingált pofáján infernális vigyorral közölni méltóztatott – nem átall eljuttatni annak a stíl nélkül való Cholnokynak, ki egyrészrül főmunkatársa a Pesti Futárnak, másrészrül néki személyes jó barátja.

Láthassa angyalom, a reménybeli Töbörzsöki, kit Ferenc jóindúlatúlag, s bőkezüen pallérozott, a kit Kegyed oly odaadólagosan méltatott, valójában egy nímand, egy senki, ki tróger módon elfecsérelt minden bizalmat. Lám, itt állok megfürödve, egyetlen bizodalmam abban van csupán, hogy Kegyed roppanékony szive – emlékezvén meghitt idillünkre, mellyet még nem szenynyezett semmi durva erkölcsi kanyarúlata rút jellememnek – csak egy halovány szót is súg Kegyednél érdekemben…

A
Pest 1921 január 21én.

Adél írta – csak úgy

Ki gondolta volna, hogy ennyi furaság zizeg ezen a világon, hogy engemet a göthös Jolán vígasztaljon bánatomban, mely bánat már akkora, hogy lassanként boldogságnak is nevezhetném. Göröngyös újjaival arcomat símogatván, fúlódva-hörögve egy dalt énekelt nekem, melyet édesanyjától tanult, akkor “mikor még vót édesanyám és vót dal. Adélkám, maga mocsok fúria, szídhat engem, ahogy úri kedve tartja reggeltől reggelig, mégsem érti meg más, csak én. Mert tud-e énrólam bármit is? Tudja-e, hogy ki vótam én negyven évvel ezelőtt? Ugyanollan cseléd, mint most. Meg ugyanollan szerelmes, mint maga. A szerelem czudar kis állatka, mindenki fut előle, amerre lát. Csakhogy hát mi a hétszentségnek?! Azt hiszik maguk, hogy az nem tud futni? Hogy az nem gyorsabb? Hogy az elől csak úgy bé lehet bújni egy bokorba, vagy tátogó barlangba, netán a felhők közé? A kis szerelemállat el nem tűnik, riheg- röhög, hajjaj, oszt ott mar az emberbe, ahol éri. Azér olyan rondák a szerelmes emberek. Juj, de satnya, ványadott pofájuk van! Hát hagyni kell az állatnak, hogy hadd jöjjön. No, mer akkor nem harap, akkor az ember kezit, szívét nyalogatja és éjszakánkint dorombol, mint egy macska. Mit kell annyit futkározni, meg gondolkodni? Vagy ott van az állat, vagy nincs. Én is futottam ám hónapokig, mint a valagba rúgott kancza, de aztán kifáradtam. Meg hát csupa seb lettem, minek szépítsem. Kifáradtam, megálltam, vért köptem, oszt azt mondtam halkan:Szeretlek, KR…! Na, a büdös életbe, majdnem kimondtam a nevét, pedig megesküdtem ám én, hogy nem mondom ki, mer’ nem lehet. Ne tessen kérdezősködni, hogy miért nem, fura világ ez. Mindjárt felfordulok, oszt még mindig szeretem. Éjszakánkint a párnámba súgom a nevét. Maga meg csak bőgjön nyugodtan, maga pöczegödör. Hol a czukorkám?”

Egy hete Alfréddal vidékre szöktünk a vihar elől, mert Katinka eszét vesztve végigdúlta a várost s a botrány szele már a hajunkat tépte. Három napig öleltük egymást néma dombok között s közben sajgó szemmel a gyülekező felhőket figyeltük. Aztán hazatértünk.

Szakad a hajnal és szakad az eső. Végre! Én Budán, te Pesten, BudaPesten.

A Pesti Futár ma jelenik meg. A te neved és az én nevem, végre egy oldalon lesz. A többi nem érdekel. Kifáradtam, megállok. Szeretlek, ALFRÉD!

Buda,1921. február 21én

Alfréd írta (13)

Adél,

Adél, Adél, Te, szerelmesem, kedvesem, csak a Jóisten kegyében, s Veron alázatos, találékony hűségében bízhatok, hogy kétségbeesett levelem mégis, mégis valamely útat lel megtépázott szivedhez, te drága, te minden, te én aszszonyom.
Mint fáj, hogy még csak búcsúra se volt mód, s idő!

Ferenc, ki a dühtől irgalmatlanul elkékült fejjel, zihálva kaptatott föl műtermem lépcsején, roppant haragjában rekedten orditozva hozta tudomásomra, hogy egy nímandnak, egy senkinek tart. Úgy vágta képembe a Pesti Futárt, a mellyel reánézvést eladdig csak evezte-vonta-csépelte előre a légben roppant testét, akár egy dúvad, s nem esküdnék meg reá, hogy a pillanatban ajkain a harag nem vert-e habot. Lábambul a vér mind kiszaladott ahelyt, s már szinte attul tartván, hogy szörnyű acsarkodásában ledöf, elébe rogytam – angyalom, biztosithatlak, e pillanat legkevésbé sem volt poétikus.

Még most is elborit a szégyen, midőn eszembe idézem, a mint megzavarodott kis féregként csúsztam-másztam fölémtornyúló alakja előtt, esedezvén bocsánatáért.

Hörögni birt csak, egész riasztó volt, kismadaram, hogy na kisfiam, hát csak inspirációt akartál meríteni, úgy-e, nohát adok én teneked inspirációt, a mellyet megemlegetel. Nőm az enyém, ezt csökevényes elmédben, kisfiam, sziveskedjél alaposan megforgatni, s hogy módot adjak valamely penitenciára, mellynek során nyomorult kis komisz lelkedbe tekintsz, azonnal fölteszlek az első vonatra, melly Nagybányára visz. S avval Veronért orditott, pakoljon rögvest, s még viszszafordúlt, czvikkeremet leszakitván reátaposott, a mint vásott kölykök teszik a téren gonoszságbul, gúnyosan röhögve tette hozzája, jah, kisfiam, ezt csak kárpótlás gyanánt, hogy leghamarébb megtanuld, a Múzsák szent kertjében málé tekinteteddel kit illethetel. Avval otthagyott, s holmi pribékekkel citáltatott a pályudvarra.

Később apám leveléből megtudtam, támogatását mind e botrány, s eme kínos közjáték ellenében sem vonta meg; magam sem értem, ennek mi oka lehet.

Angyalom, kisszivem, itten raboskodom tehát, tefelőled semmit hallottam azóta, s szívem felette nyugtalan miattad.
Veron biztosított felőle, hogy módot lel valahogy Jolihoz juttatni e levelet, bár válaszodig – s most, ha reámszakad az ég is, mégis kimondom e szót, a melly leginkább illet engemet -, Nőm, én aszszonyom megrongyúlt lelkem csak tébolyúltan vacog. Hát kűldj, drága, egynehány sort, s ha már szivedből kivetettél, csak legalább egy mulékony pillanatra emlékezz, a vihar előtt mint öleltük egymást reszketve…

A
Baia Mare 1921 április 29én.

Adél írta (7)

Szerelmem, mindenem, Alfrédom,

végre van időm s lehetőségem válaszolni kétségbeesett, száműzött sóhajaidra, mert Istennek legyen hála (s egyúttal Isten bocsássa meg, hogy én ennek örülök), Szirom Jenci lebetegedett. Néhány napig mellőznie kell drágalátós közönségünknek a daloló királyfit, ám addig sem forog sírjában a nap homlokú William. Rossznyelvek szerint Jenő művész úr pityókásan szaladozott Pest utczáin múlt éjszaka, némileg hiányos ruházatban, fittyet hányva a kíméletlen időjárásra és önnön jó hírére. Mondanom sem kell, kedvesem, hogy e híreket Tivadar szállította énnekem ma reggel, s ki tudja, hogy pofájának túláradó jártatása végett esett-e be otthonomba, vagy azért, hogy kiigyon a vagyonomból. Oly egyedül vagyok, hogy még ennek a toprongynak a bugyogása is jól esett énnekem.

Ferenctől ne rettegj, mindenem, sosem volt ő vak s tudta, hogy nem szerelemből mentem hozzá. Ó, ha leírnám, minő otromba esküvő volt a miénk, minő hazug, képmutató czeremónia, elsápadnának a fürjek. No, most miről jutottak énnekem eszembe a fürjek? Tán a Rumbach rettenetes verséről, mit fel kellett olvasnom múlt szombaton a szépen kiöltözött, gazdag, barátnak tűnő proccoknak, természetesen bűnbánó orczával, hogy mindenki elégedett legyen.

“Rikoltsanak a fürjek, fütyüljék a szégyenem, orrom végzetet szagol, tócsába esik fejem. ”

Ám sokkal jobban szenvedek hiányodtól, mint Rumbach lélekcsikorgató rímjeitől s folyton azon gondolkodom, mitévő legyek. Tán szaladgáljak én is fényben úszó utczákon s rikoltozzam a nevedet, oldalamon a rettenet Tivadarral? Mert engemet Ferenc el nem hagy, tőlem el nem válik, orrát magasba emelinti és mosolyog. “Majd elmúlik, Adél”-mondja unottan s megpaskolja a vállamat. Megcsalt férj ő, mindenki párfogója, nemes, tiszta úr, kinek heverjen lábainál a világ s ki őt elárulja, az a pokolra jut.

Ferenc megvett engem, Ferenc megvett téged s kivásárolni önmagunkat vajon hogyan tudnánk, szerelmem?

Ma este elvonszolom nagydarab csípőmet Bagody báró báljára, ki egyébként hónapok óta ostromol s elhúzatom a muzsikusokkal a kedvenc nótámat, melynek címe most nem jut eszembe, de borzasztó szomorú, annyi bizonyos. Pethe Katinkának megtépem csiri toálettjét és akkor talán nevetni is fogok. Tiszta szívből.

Budapest,1921.május 15én

Bagody Anny bárókisasszony Lelkes Rozálnak

Rozikám édes lelkem,
mindig is jól tudtam, hogy annyi eszed sincs mint egy közepes csirkének, de az a ténykörülmény, hogy Apuskát csak úgy képes voltál kiszolgáltatni egy Báthorpataky Adélnak, egy ilyen közönséges komédiás frajlának, az már minden józan határon túlmegyen.

Tudom, hogy országos jó barátnék vagytok ti ketten, de hiába bátorítod, törekvéseikteknek úgy sem leszen foganatja, jó magyar arisztokrácziánk minden időben kiküszöböli magából az ilyent, tudhatnád, téged is kiküszöböltelek, bárha meg is kérted az árát. Ám ne feledd, mostan fizetett informateur vagy, hiven tájékoztatnod kell engem Apuska minden lépéséről levélileg, amig én elgyötört idegeimet áztatom itten Hévizen.

És mégis honnan kellett megtudnom eme reám nézve is szégyenletes újságot? A pesti hirlapokból, drágám, a hirlapokból bizony! Május 15-én Báró Bagody Felicián fényes bált rendezett Báthorpataky Adél művésznő, nemzetünk ragyogó csillagjának tiszteletére. Az én Apuskám bált rendezett egy ilyen csepűrágónak… szinte látom a lelki szemeim előtt, ahogy belép az a némber a palota kapuján, peckesen, mintha ő lenne az isteni kinyilatkoztatás, közben meg úgy vonszolja maga után a czifra czafrangját, mint valami… oh, fájdalom még belegondolni is.

Apuskát én nem hibáztatom, mióta betöltötte az ötvenediket, tökéletesen beszámíthatatlan, úgy szalad a szoknyák után, mint valami ragyás kamasz, úgyhogy nekem kell észnél lenni, ha meg akarom őrizni a családi nevet és vagyont. Erről jut eszembe, lehet hogy Apuska esete mégsem olyan egyedi mint azt elébb gondoltuk, hallottam itt a fürdőn suttogni másokat hasonló esetekről, valami kaput emlegettek az ilyen tünetekkel bíró urak kapcsán, kaput, ami be van zárva, vagy hamarosan bezáródik, nem értettem kristálytisztán, de csak remélni merem, hogy nem a bolondokháza kapujáról volt szó, mert nagyon fájna nékem oly méltatlan helyzetben látnom az én édes Apuskámat.

Épp a második idegroham közepett vergődtem dupla eczetes borogatásba bugyolálva, mikor Juci, az a szemtelen, félválról elböffenti magát, hogy alighanem a Lelkes Rozalie őnagysága hozta össze azt a kettőt, mert a múlt héten írt neki a te csámpás szobalányod, a vastag Margó, hogy sikerált elcsennie az összes leveleidet, amikből szemelvényeket is közölt, és remekül szórakozott rajtuk egész este – igen, olvassa a leveidet a pimasz, de nem engedem, hogy bántsad, mert ha azt nem teszi, biz én soh’se tudom meg csúfos szerepedet ebben az ügyben.

No de mostan abbahagyom már a szapulásodat, drágám, cselekedni kell, nem fecsegni. Tüstént alarmírozd a Gasztont, ő jó fiú, lehet rá számítni, hogy minden szoknyát elhalász Apuska borvirágos orra elől, tudhatnád, téged is elhalászott, bárha meg is kérte az árát. Postafordultával írd meg a Gaszton táviratcímét, és érdeklődjed meg tőle, mennyi pénzre van szüksége, hogy kiváltsa a báli öltözetét a zálogból, s én azonnal utalványozom is az összeget, hogy minden pillanatban készen álljon, további utasításaimra várva.
Most pedig búcsúzom drágám, kezdem elölről az egész kúrát, ezt tetted velem te szégyentelen, maradok tiszletelettel satöbbi, satöbbi,

Bagody Anny Héviz, 1921. május 20-án

Adél írta- barátnéjának, Lelkes Rozálnak

Kedvesem, csengettyűm,

ezt a nagy csendet vajon mire véljem? Ah, már elborítottak engemet hullámos éjszakák s gondolatimat betörni, mint újdonatúj csikókat, hogyan tudnám? Sosem ültem lovon két sóhajtásnál tovább; mi túl magas, ráadásképp mozog, érthetetlen énnekem.

A Bagody bálján hozzám röpke szót sem szóltál, czifra toálettedben páváskodván még pillantásomat is kerülted. Te riherongy seprő! Te koszlott fazék!

Jolánért sikítok, nem szánsz-e ?

Mi ez a hidegség, harmatom? Tán a bált irígyled, melyet a jópofájú báró adott nekem? Vagy kétes hírnevemet, melyet hiányból hánytam magam elé s mögé? Vagy Egy szerelmemet, melyet az a bodorszőke elhúzatott a czigányokkal egyetlen éjszakán?

Oh, az a Töbörzsöki, vajon mi szél fútta abba a díszes álomba, oly sápadtan és soványan, bérelt ruházatban, vakon? Te beszéltél ővele, ne tagadd. Mit mondott a bársony drapériák alatt?

Három levelem írtam teneked s egyre sem válaszoltál.

Hanem az a Gaszton, ki ismerősödnek mondja magát s elémtoppan minden kávéházban, az a cziromszemű szörny, hát ki ő? Kinek vágott a mosolya s Rimbaud-t szaval? Ki inkább Garszon, mint Gaszton, de csak annyira szent, mint a czipellőm sarka? Ki álmomban tengerbe fojtott, hogy aztán életet lehellhessen belém, ki ő?

Rozál barátja vagyok, kedves Adél-mondta s mosolyában vihar ringatózott. Olyan furcsán beszél, mint ki nem akar, csak muszáj őneki.

Én, Szekeres Adél, ki nevemet tyúkól alá ástam, kiben bízhatok ezután, ha még te sem méltatsz egy sorra sem , kinek férjet csábítottam s kit néha úgy szeretek?

Válaszolj, Rozikám, a mennykő csapjon beléd!

(Csoszog a Jolán, czukrot kér, meg beszélgetést. Ferenc a hraccsoló távolban. Ne bosszants, Jolán.)

A.
1921. június 5-én, Buda Pesten