Na, addig mesélek.
Szóval van ez, hogy így kimarják, kizabálják a fogak a csontot maguk alól – csontgyilkos fogak, így mondják -, aztán hát ilyen terminátorféle leszek, úgy néz ki, hogy összebasszák nekem így gépészetileg. Ez mondjuk eléggé megütött. Már hogy a fejembe jött, hogy bár nem gondoltam én, hogy sebezhetetlen vagyok, de valahogy föl se merült soha, hogy valaha valami bajom is lehet, mert ugye, sose volt, hát nem volt ezen mit gondolni.
Szóval, ez megütött, mondom, lettek ilyen kedélyzeti nagymozgások, hogy jött a cinizmus, meg az önbecsülési romosodás, meg jött a sírás bele a torkomba, ha beszélni kellett róla – egyáltalán: ha beszélni kellett -, meg a táplálkozási balfaszkodás, de főleg az esztétika, hogy egy ilyen szörnyűnagy hiány az egész szájam, vagyishogy benne, a szájamban szörnyülködik a nagyhiány, vagy nem a nagyhiány, hanem én magam, és még az is a fejembe jött, hogy eddig sose féltem, most akkor mire ez a megfélősödés, honnan jön ez – na, nem volt vidám, cigitlenül meg maga volt a pocsék, a betege lettem tisztára. Aztán erre jól behallgattam, hogy úgy mondjam, hát nemigen ment a sekisebe.
Ezen persze nem nagyon segített, hogy a mészárolós ember úgy bánt velem, mintha húsz éve nap, mint nap, előre megfontolt szándékkal, kicsi kalapáccsal kártékonykodkodtam volna a saját szájüregemben, pusztán az ő, a mészárolós ember bosszantására, máskülönben csak úgy körülírólag kreténezett le, de azért.
Na és aztán elfáradtam egy másik emberhez, aki nem gondolja az ilyen kreténféle dolgokat a velem való összefüggésben, csak mert szar a genetikám, meg mert színésznő lettem, és nem valami rendes szakmás ember. Mondjuk költséghányad tekintetében úgy egy fél Subarut épít majd a számba, azt ígérte – el tudja azt képzelni, hogy úgy képletesen egy tonnányi vas ücsörög a garat körül, és pompás cirkónium-oxiddá konvertálva koronázza meg a primér gépészetet? Na, pedig pont így lesz.
Szóval, mondom, elfáradtam a – hát izé… ez a neve neki – Zavaroshoz.
Tudja, nem is az Ágnessel volt a baj amúgy – ő volt az eddiges -, az úgy tette a dolgát, nem volt fájás soha, meg tisztán is dolgozott. Tán még ked(v)vel is. Hanem, aki az implantot tegye akárhová, na az egy olyan ellenszenvesen pökhendi kis fogászati szatír; azt mondja nekem a gőg alatt, hogy maga olyan – már meg ne sértődjön – nem szeretem beteg, meg hogy azt tudja ugye, hogy ezzel itt a fogorvosi etika perifériáján táncolunk (?). Meg hogy el kéne gondolkodni, hogy ennek mégis mi az oka, hogy ilyen fiatalon. De mint egy állatnak, ezt úgy mondja, olyan Hauszos parasztsággal, csak kevésbé meggyőző színészi teljesítménnyel. Na aztán tényleg elgondolkodtam, és csupa ilyenek jutottak eszembe, hogy éljek úgy, hogy amikor lepereg előttem életem biofilmje, amit szaknyelven úgy mondanak: dentális plakk, és ezen tisztára berágtam. Már a pökhendin.
Bezzeg a Zavaros. Mikor mondom neki, hogy átbeszélek én minden dagadást, minden foghíjat kérem, legfeljebb leveszem a polcról a Montágh-ot, és újraértelmezem az egész beszédtechnikát, rámnéz, s azt mondja – érti?! -, na, annak sincs utódja a mai napig.
Ez, kérem, írásos tervezetet tesz a kezembe, hogy ő ezt így, s ilyen ütemben. Rája pecsét, aláírás. Meg hogy csak arra vigyázzak, hogy mikor a csontpótlást akarják, na azt ne engedjem, csak saját csontból, mert a praxis szerint marhacsontot pecsvörköznek az ember állkapcsába, aztán az vagy kóperál, vagy nem. De inkább nemigen. Szóval, azt mondja, autolog csont. Az, azt mondja, azt jeleneti, a sajátja. Írhatná azt is, hogy sajátja, de így mégiscsak elegánsabban hangzik, hogy autolog. Én meg most már tudom, hogy azt jelenti, a sajátom.
Na és erre aztán muszáj volt azt gondoltam, hogy elbocsátó szép üzenetben megválok a mészárolóstól, halásszon inkább a Zavaros a sinus maxillarisomban.