✍ 323. néha annyira tudat alatt

ahol összeérPéldául írhatnék akár erről. Napok óta kimeríthetetlen élményforrás.
Mintha hintában ülnék. Amikor már elkeseredetten bediszponálod, hogy a holnap azután minden eddiginél elviselhetetlenebb lesz, akkor váratlanul tör rád az eufória, beleordítasz a párnádba, dekibaszottjónekemhallooooood, meg a kormányt is csapkodod a kocsiban, és kicsit peckesebb, de legalábbis büszkébb a járás, pedig tényleg nincs benne semmi heroikus, emlékszel, mondtam is, hát aztán erre verem magam mégis.
Meg van az, hogy nem tudok írni. Igazából erről sem. De főleg semmi másról. Hogy hátbaveregetem magam, ha négy percig meditálok, hallod, már akár teljes négy percig képes vagyok Bármi Másra gondolni, ez derék, nagyon derék. Hű_dddekoncentrált_vagyok, nahát ez remek. Merthogy most se, ugye. Mint a mellékelt ábra mutatja.

És arról még nem is meséltem, hogy reflexmozgásaim vannak, kimegyek a folyosóra, kibaszom a villanyóraszekrény ajtaját, majd fél percig dermedten bámulom. Akkor úgy kedvem lenne abba a szemrehányó lyukba belekiabálni a fájdalmat. Hangosan, mint aki fél. Beleüvölteni, belevinnyogni a félelmet, hogy feladom, most adom fel. Belesúgni, mint abban a fura, szép filmben. Ennek vége, mondom a süket mélyedésnek ott a falban, ennek a villanyóraszekrény ajtajával való baszakodásnak, keress magadnak valami új hóbortot (újra kéne t.i. strukturálni folyamataimat, tizenhat éves koromtól újra kéne – mit újra kéne, felépíteni kéne, haha), túl a folyamatos és feszített kontrollon. Belemondtam. Na és betapasztottam aztán.

Az ernyedtség és öntudatlanság küszöbén, ahol az a nagynagy boldogtalan szomorúság fészkel, úgy érzem, kifosztottak egészen; semmi baj máskülönben, csak a színek tűntek el az életemből, meg az értelem. Ott, azon a küszöbön fekve siratom el szegény magam, akitől mindent elvettem én, a felettes. Lelki fájdalomra nem számítottam. Az átbaszás az, amikor felfekszem egy délibábra, egy végérvényesnek tűnő, öblös megnyugvás-hullámra, és csak hajtom, lapátolom magam előre a hiúságommal, nyiszorgó másodpercről nyiszorgó másodpercre, mintha lenne bármiféle tétje az időnek. Ki súgja olyankor, hogy a legszarabbon már túl vagyok? Hány évnyi rögzült rutint borítok fel, és akkor meg hova is ez a türelmetlenség?
Egyszer. Megint képes leszek gondolkodni. Megint képes leszek írni. Működni. Remélem. De. Meddig leszek szelíd, türelmes anyám, meddig? Néha annyira tudat alatt vagyok.

Szinte megesett rajtam a szívem. Olyan keservesen sírtam.