✍ 36. … és az összes tuskóra ráírtam fehér krétával, hogy Huck

Az Alagút, meg a Duna. Budapest énnekem a Szentháromságban a Budapesti Gyermekszínházat, a Dunát és az Alagutat jelentette. Meg a szalvétában parizeres szendvicset, papírpohárban “szörpikét” (brrrrrrr!!!), amit Babi néni töltögetett az autóbuszon nagy műanyag kannából.
Az Alagút a határa volt a mennyországnak, izgalom volt, és kaland, és furcsán otthon is; naaagy volt, és fényes, és sárga, hazafelé meg a kitaszítottak gyökértelen szomorúságának fészekrakóhelye. A Gyermekszínház volt a templom. A Pesti Műsor meg a Biblia. Abban volt a szerelem. Oda volt nyomtatva, hogy Huckleberry Finn – Sirkó László.
Persze minden kiscsaj a Tom Sawyerre zuhant rózsaszín ájulatba, aki a Gyabronka József volt, és halálosan jóképű, és tényleg szívbemarkolóan romantikus volt, amikor krétával írta fel egy farönkre, hogy Becky, de nekem már akkor is inkább a Huckleberry Finnre emelkedett e vérnyomásom, aki lusta volt, komisz, és nagyon közönséges, nem járt iskolába, viszont gyönyörűen tudott káromkodni, kívül állt minden törvényen, és aki spárgára kötve egy döglött macskát vonszolt maga után – szóval olyan életszagúan rosszfiú. És – amennyire emlékszem – egyáltalán nem volt jóképű, kicsi volt, és zömök (talán még pocakos is…), viszont gyerek létére elképesztően nagy bajuszt viselt, ami azért elgondolkodtatott, de ettől még jobban tetszett.
Na és aztán a buszon, hazafelé, nagyon sírtam ott a melegsárga Alagútban, mert biztos voltam benne, hogy észrevett engem a Huckleberry–Sirkó László ott a tizenharmadik sorban, és persze halálosan belém szeretett, és tudtam, hogy ott búslakodik a színházi büfében, én meg csak simogattam a nevét a szent Pesti Műsorban hazáig. És heteken keresztül reménykedtem, hogy egyszercsak megjelenik kacsázó léptekkel, bajuszban, döglött macskával a kapunk előtt, és a suliból loptam egy darabka krétát, és az udvaron az összes tuskóra ráírtam fehér krétával, hogy Huck.