A Kovács Andornak úgy akartam imponálni, hogy azzal hősködtem, hogy nem félek a rókáktól, és hogy egyszer már be is másztam egy igazi rókalyukba. Persze nem másztam be – nyilván be se fértem volna -, de onnan a kanálispartról nem lehetett azt pontosan felmérni, hogy a domboldalban tényleg rókalyukak vannak-e. Nekünk azok voltak mindenesetre, és az Andor nem kételkedett abban, hogy belevaló csaj vagyok.
Bicskáztunk is a homokban, megmutatta a fogásokat, amiket, mint mondta, a papájától tanult, aki néhány évig börtönben ült. Tengerész, hordó, pillangó, kétujjas – az nyer, aki többször beleállítja a kést a földbe. Aztán májkrémet ettünk dobozból, kockánként a kés hegyére tűzve, meg málnát a nagyiék kertjében, és titokban csókolóztunk is a málnabokrok közt. Amikor fociztunk, mindig ő volt a Garaba, én meg a Sallai, ugyanis familiárisan mindketten a Honvédon szocializálódtunk. Egyszer bizalmasan megsúgtam neki, hogy otthon van egy Sallai poszterem a Pajtásból, erre csúfolódva azt mondta, hogy haha, dehát a Sallai csak százötvenhat centi, és a lába is csak harminhetes!
Akkor kiszerettem Kovács Andorból.