Kacsafar és testháj, csirkefartő-böngészde. Ahány betű, annyi égtáj. A hajam tövénél és az ajkaim felett, a pihés kis suhancbajuszkám rejtekéből picike verítékgyöngyök közlekednek elő. A húsok, a nyers húsok legalább nem ejtenek kísértésbe.
Pacal, üvegkalitkában. Gondos gurigába tekert, tört színű frottírtörölközők. Biztos az én gyomrom is pont ilyen belülről, összetapadt kis szőrcsomók, akár egy ázott újfundlandi bundája. Gyomorflorárium izé .
A hentes zsíros bőrű, emeli a nagykést, segítőkész segítő kéz. Rázom a fejem, nincs az az Isten.
[hentes, az kétféle van, kommunikáció szerint. van a kicsattanó, lángosképű – mindig mosolyog, mindig integet, tiszta némafilm. kirakathentes, pozsgás puttó a budafokin. csak a test. van a szikár, fényespofájú, a piaci. namost ez beszédes, úgy bukik fel, mint pezsgőben a buborék. bukott angyal. csak az ige.]
Ezek itt csak tárgyak, ez már nem élet, ettől itt már nincs lelkifurdalása az embernek, hogy ő, a hentes egyszer ölt csak életében, leszúrta azt a disznót, de egy hónapig nem tudott aludni utána, ahogy a nyakába roppanva-nyiszogva belemart a kés, egyedül a felesége értette meg – néha kényszeredetten balra kell lépnem, mert mindezt egy mellettem álló láthatatlan alaknak mondja, bekerülni valami módon látómezejének harmatos, gyönge gyepére. Akkor elnéz mellém megint. Egypontos gyónás.