A vége ugyan nekem egy kicsit cukrosra lett szeretve, de
1. sokkal kedvesebb a szívemnek és komfortosabb a lelki alkatomnak a humor, az irónia színes szemüvege, mint a Moa Herngren sötét kíméletlensége;
2. odavagyok a buszontenyérberöhögős, kézfejjelrejtettkönnyelmorzsolós taknyom-nyálam könyvekért, és hát ez lapról lapra;
3. mindahányszor, amikor már azt hittem, hogy, a meglepetés erejével szembesített a saját korlátoltságommal és előítéleteimmel, ezáltal engem is a részévé téve a történetnek (vagyis hát inkább az én részemmé téve a történetet), de – ez nagyon fontos – emiatt nem kezdtem el szégyellni vagy vádolni magam;
4. helyenként Nick Hornby: Hosszú út lefelé c. könyvét idézte fel bennem, és én azt aaanyira szerettem.
Majd ha még eszembe jut valami, kiegészítem.
Jaigen! A Hétköznapi szorongások hatására valahogy elfogadóbb, belátóbb lettem (legalábbis amíg olvastam) a környezetemmel szemben, hogy is mondjam… valahogy jobban tudtam szeretni.
Jaigenigen! Csókolom a „fordította: Bándi Eszter” kezét!
Fredrik Backman: Hétköznapi szorongások
Animus, 2024
Fordította: Bándi Eszter