Valahogy időről időre felmerül, hogy milyen jó is volt, amikor még fiatalok és bohók voltunk kocsmákba/kávézókba jártunk, vagy mozi, színház után egyszerűen csak az utcán őgyelegtünk a barátainkkal, és arról beszélgettünk, ki milyen izgalmas előadást, filmet látott, milyen klassz könyvet olvasott – szóval amikor még szájhagyomány útján, boca a boca szereztünk tudomást, döntöttünk arról, mit érdemes megnézni, megvásárolni, kikölcsönözni.
Édes nosztalgiával arra gondoltam, hogy ha már személyesen ilyen-olyan okok miatt alig, vagy csak futólag találkozunk, legalább itt, ezen a tágas virtuális játszótéren elmondom nektek, melyik volt az a kilenc könyv, ami a 2025-ben elolvasott több, mint 16 000 oldalból a leginkább meghatározó nyomot hagyta bennem.
Valerie Perrin: Másodvirágzás – Nekem nagyon bejön ez a Perrinre eléggé jellemző történet a történetben struktúra, pláne, hogy amikor már azt hinnéd, hogy lassanként lecseng a sztori, mindig csavar az egészen egy furfangosat.
Jo Nesbø: Vérségi kötelék – Kész vagyok ettől a csávótól. Úgy játszik velem, mint macska az egérrel. Ravaszul, megfontoltan, kegyetlenül. Hogy amikor az adrenalintól elég édes már vérem, három kimért mondattal megsemmisítsen.
Amúgy meg olyan, mint egy alapos kőműves. A végén biztos kézzel, sebészi pontossággal húzza simára fölötted a vakolatot. Mert befejezni is alaposan tud.
Moa Herngren: A válás – Herngren figuráit nekem elég nehéz szeretni, ugyanakkor mindig körömrágva várok tőle minden új megjelenést.
Kicsit úgy éreztem magam ettől a könyvtől, mint aki lemészárolta magát egy sajtreszelőn. Mert ómennyire ismerős a halántékon lüktető, a tehetetlenségtől fuldokló várakozás, és/vagy ómennyire a mások igényeinek minden áron a magaméi elé helyezése, a csendes elbizonytalanodások, átértékelések, kifordítom-befordítom megfelelési kényszerek.
Nem is tudom, Beára vagy Niklasra haragudtam-e jobban az élveboncolásért, vagy magamra, hogy mit sem sejtő naivitással (úgy klaffogott rajtam a fenenagy optimizmus, mint kislányon az anyukája tűsarkúja) odabillegtem az alattomos sématükör elé, és még akkor se hagytam abba a belebámészkodást, amikor már nagyon fájt a látás.
És akkor ezzel még nincs ám vége, mert ugyanazzal a lendülettel, ahogy becsuktam ezt, kinyitottam Az anyóst, hogy tovább folytassam az önmagam felhentelését és (remélhetőleg) feldolgozását. Hát ezek után mondjátok, hogy nem vagyok szuicid alkat.
Ian McEwan: Dióhéjba zárva – Amolyan Hamlet pilot. A “Lenni, vagy nem lenni?” égető kérdése körüli moralizálás egy merőben új és meghökkentő nézőpontból. Szóval igazi Blackjack. 21-re meg, ugye, minek lapot húzni?
Szentesi Éva: Merkúr a retrográdban (hangoskönyv) – Ó, nagyon haragudtam erre a könyvre. Hogy jön ez a flegma, nagypofájú picsa, és írja-olvassa a jódolgában megcsömörlött lét elviselhetetlen könnyűségét, én meg csak pillogok, mint pocok a lisztben, hogy ilyen tényleg van?
Időnként fals vagy mesterkélten harsány, még a hangja is valahogy tenyérbemászó – persze ki tudná hitelesebben felolvasni Szentesit, mint maga Szentesi.
Kérem, kapcsoljam ki – mondom magamnak, aztán elolvasok néhány értékelést, a kedvem tőle föl-le, föl-le. Ennek ellenére folytatom. És lassan lemálik a fölény, a flegmaság, néha picit rebben a már nem is olyan tenyérbemászó hangja – hallom a gombócot torkában –, egy másik, egy máztalan nő születik a fülem hallatára, nincs már ripacskodás, nincs manír, fals hang, csak a befelé nyelt könnyek – legalábbis így hallom –, és azon kapom magam, hogy annyira szeretném megölelni ismeretlenül is a Szentesit.
Edward Ashton: Mickey7 – Pont elég tudományos és pont elég fantasztikus és pont jó a hossza és pont elég vicces és nem akar többnek látszani, mint ami. Szerettem nagyon.
Janne Teller: Semmi – Nem is értem, egy ilyen kicsi könyvbe hogy fér ennyi könyörtelenség. Kifejezetten edzett szívűeknek ajánlom, akik kellően felvértezettek az érzelmi megrázkódtatásokkal szemben.
Nino Haratisvili: A nyolcadik élet – Kicsit megriadtam, mekkora az az olthatatlan asszonyi bánata Nizának, melytől áztatva úgy ezer oldalon át csak tekerődik lefelé a napok fonala az idő guzsalyáról. Aztán megértettem. Hogy A nyolcadik élet olyan, mint a forró csokoládé. Hogy az elején még, ahogy az illatos fűszerek a vágyakat felkorbácsolva, érzékien libbennek elő a forró párából, édesen, bűvösen terül szét, a nyelveden selymesen simul el a sűrű csokoládé. Aztán mire a végére érsz, a bögre alján már csak a kihűlt, dermedt, sötét sár marad fojtogatóan, a csömörtől megkeseredve.
Donna Tartt: Az aranypinty – Donna Tartt szerintem egy Francis Scott Fitzgeraldba oltott Stephen King. Már korábban, A titkos történettel megvett, mostanra viszont nálam benne van a top 3-ban.
Nem is az, hogy letehetetlenül beszippant a történet, hanem hogy egyszerre vagyok kint is, bent is; részese úgy, mintha csak egy ablakmélyedésbe, egy fa mögé bújva, szorongva lesném ki az egészet, ugyanakkor mégis egyfajta távolságtartó narratívával, epikusan hömpölyögve szól a fejemben. 2025 legjobb olvasmányélménye nekem egyértelműen Az aranypinty volt.