1267. Csendes Don

Szerintem ami a “jenkiknek” az Elfújta a szél, az a kozákoknak a Csendes Don. Vagy a vereseknek. (Mer’ ládd, a Miska Kosevojnak is milyen ügyesen sikerült elsajátítania azt a káprázatosan frappáns o’hara-i – országomat egy nyelvészért, aki megmondja, hogy kell ezt helyesen leírni – filozófiát, miszerint a holnap, az egy másik nap; az, hogy Grisa hazajön, majd annak a napnak a gondja lesz.)

A férfiak szerelem és háború közt kóvályognak ide-oda, mint hóvihar a pusztán, miközben a napok fonala olthatatlan asszonyi bánattal áztatva tekerődik lefelé az idő guzsalyáról. Átszeretnek és átverekszenek 4 kötetet, ezernyolcszáz oldalt és csaknem egy komplett emberöltőt, majd amikor Griska végül ott áll a szülői ház kapujában, karján a fiával, és ez minden, ami az életben megmaradt neki, akkor az orchestra, de különösen a vonósok belecsapnak a vége főcímbe, na és hát meg kell a szívnek szakadni, hogy egyszerre csak elfogynak azok a csodásan szőtt solohovi mondatok. Mit mondjak, magasirodalom, na, de lefogadom, hogy te is pont föléred.

Mihail Solohov: Csendes Don

Szerző: cippo

"Nyilván ön is észrevette, hogy minél kevesebbet tudok valamiről, annál nagyobb az önbizalmam, és annál jobban meg tudom világítani a dolgot." Mark Twain

Egy jó hozzászólás jó lenne

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük