1252. Dexterek

Jeff Lindsay: Dexter dühödt démonai

Ódekár. Hát oda lett ennek a vége kenve, csókolom (és akkor nem az, hogy bezzegatévésorozat, hanem hogy el lett ez kapkodva kissé, le lett ez butítva – vagy én lettem le, én, aki cidrizésemben cefetül cifraszűrös, elfogult erkölcsi állásfoglalásomban ádázul álszent vagyok)!

Szóval már éppen egész tisztességes tetszhalottnak tűnik szegény Dexter-sztori, egyéjszakás kalandnak – de legalábbis három napig tartó mindencsodának –, mikor úr, írói szeszélyből, csavar egy fikcióba csomagolt lehetetlent a történeten, aztán Dexter Morgan, mint valami elcseszett modernkori Lázár, hirtelen fölkel és jár.

Ez, hogy mondjam, olyan izé. Duhajul dilettáns. Mondom: vacak a vége. Pedig csaknem kilátásba helyeződött Dexter és Cippo cudar cimborasága.

Jeff Lindsay: Drága, dolgos Dexter

Namost az van, kérlek, hogy egy merő Dexter-maratonban vagyok itt úgy egy hete, ami a sorozat esténkénti 3-5 epizódnyi mozgókép formában történő megtekintését, naponkénti számtalan, elektronyos kisablakban történő betű falását jelenti. És bár egy darabig mantrázgattam magamnak, hogy kéretik külön egységként tekinteni a filmre, illetve a könyvre, csakhogy szép lassan belekeveredtem, mint majom a házicérnába. Azóta nem mantrázok. Viszont bőszen hiányolom a könyvből azokat a nagyszerűen váratlan, hidegzuhanyszerű fordulatokat, amiket a Lindsay(?) a film forgatókényvének írásakor olyan brilliánsan oda-odabiggyesztett.

Lehet, időbeli/érzelmi távolságot kéne tartanom sorozatnézés és betűfalás között, de ismersz: perverz fittyethányó vagyok. Emiatt viszont – „papírforma” szerint – csillagászatilag úgy alakult, hogy ötből mindössze három és fél, sajnálom.

Jeff Lindsay: Dermedt, dacos Dexter

Hát, kérlek, ebből én afféle becsületbeli ügyet csináltam – mán tudniillik abból, hogy végigolvastam.
Eh, tán nem kellett volna annyi Stephen Kinget olvasni (már persze nem nekem, hanem a nagyreményű Jeffry P. Freundlich bácsinak), vagy nem kellett volna írás közben olyasfajta misztikus thrillereket nézni, mint a Letaszítva, meg ilyenek.

Merthogy dalnokunk dicső dolgozata durván delíriumos, allűrösen alliteráló az agybajig – hovatovább, hogy a Seszták Ágnes szavaival éljek: élénk tévedés –, én meg durcás vagyok, mint aki halkan belelépett. Nem tetszett, na. És ha ezek után mégis elolvasom a többit is, az végtelenül lovagias gesztus lesz tőlem, de ezt előtte azért még alaposan átgondolom. És én kérek elnézést.

Szerző: cippo

"Nyilván ön is észrevette, hogy minél kevesebbet tudok valamiről, annál nagyobb az önbizalmam, és annál jobban meg tudom világítani a dolgot." Mark Twain

Egy jó hozzászólás jó lenne

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük