Több, mint egy hónapig volt a párnanadim, a mindennapi konfabula rasa-m. Már komolyan azt hittem, sose lesz vége.
Nos, miután sikerült végre megszabadulnom az előítéleteimtől – pontosabban ízlésőrségem egy rám nagy befolyással bíró tagjának előítéletétől –, értékelés gyanánt fölnyaltam rá ötből négy csillagot. Hogy mért csak négyet, azt nem tudom értelmesen megindokolni. Mondjuk azt, hogy azért, mert bár minden józan ítélőképességem ellenére kényszeresen beleképzeltem valamiféle túlexponált és magasztos coelhoi giccset, ugyanakkor minden elolvasott oldal után el is kellett ismernem, hogy ennek a könyvnek egyfelől humora van, másfelől viszont nincs benne semmi istenverte pátoszos heroizmus. Ez tisztára megőrjített.
Őszintén szólva örülök, hogy előbb láttam a filmet, és csak azután olvastam a könyvet, mert a film arrogánsan 3D-s vízuális világán nekem sokat és jóízűen lazított a könyv. Ahogy azonban a könyv után megmagyarázhatatlanul Coelho-, a film esetében megmagyarázhatatlanul Vallejo-szájízem maradt.
Yann Martel: Pi élete
Európa, 2013
Megvettem a könyvet, aztán sajnos előbb megnéztem a filmet, a regény azóta is ott hever a polc mélyén, félretettem. Nagyon nem az én világom volt a mozis Pi, azt mondod érdemes adni egy esélyt a könyvnek?
Mindenképpen. Ha netán mégse jön be, még mindig leteheted.