1106. tárca

Barátom, engem úgy szorít a tárca mostanában, sokszor majd megfúlok belé.
Az ebéden fő a fejem épp a minap is, s ahogy ott gusztálok a szupermarketban, látom ám, hogy a gyorsfagyasztott gyalult tökre – ha duplán veszem – kedvezmény van. Nyolcvan forint nem nagy profit, de mikor az embernek váratlanul tök ászt lök a kezébe a vakszerencse, nem dobja be a disznót a banknak. Csak hát… hogyan? Kettőt venni badarság. Mélyhűtő vagy kamra – négyzetméter híján – nincsen, pesti ember manapság különben is inkább a tárcájába spájzol, télire rakja a garast.

Ahogy ott az oddsaimat latolgatom, egy idegen pofa keveredik mellém, lézeng a mirelitek fölött tanácstalanul. Fedett hangon, cinkosul odaszólok neki.
– Hallja, nekünk kooperálnunk kellene.
– Hogy mit, kérem? – kapja föl a fejét.
– Kooperálnunk – mondom. – Szövetkeznünk. Akcióba’ megveszünk két gyalult tököt, egyet maga, egyet én, és ketten együtt megtakarítunk százhatvan forintot. Mit szól? Csak – teszem hozzá némi elfogódottsággal, mert látom, nagy, gyanakvó szemet mereszt rám – együtt kéne kasszáztatni. Érti, kettőt fizet, egyet kap – természetesen én majd odaadom az ár felét.
– Aha – feleli megvilágosodva –, aha! – Azzal kikapja a kezemből a két tököt, s faképnél hagy. Csak úgy elmentéből szól vissza: – Találkozunk a kasszánál!

Onnantól aztán a polcok mögül sandítva lesem, hogy téblábol hosszan, komótosan, csúsztat be lisztet, tejfölt, rúd szalámit a kosarába – rám se ránt. Szóbeli szövetség, titkos kötés van köztünk, mégis gyanakodva tartom szemmel. Mert, végtére is, mi van, ha ez itt egyszercsak lelép nekem, ha cserbenhagy, ittfelejt, eltökít, ha ennek, ne adj’ isten, kamrája van?! De persze nincs neki – vagy lehet, van, csakhogy ez a pofa, ez egy becsületes pofa, ez, kérlek, úriember. Miután töviről hegyire körbevizitálta az üzletet, látom, a pénztárnál egyszerre forgolódni kezd utánam. Könnyedén intek neki, ne lássa rajtam az iménti aggodalmat: – Jövök, jövök már! – s beállok mögé a sorba, amint illik. Erre ő, hogy:
– Ugyan, kérem, tessék csak nyugodtan beállni elém, igazán nem sietek, meg aztán mindegy is, elvégre úgyis együtt vagyunk – s zavarában bárgyún vigyorog.
– Igaz – mondom. Korábbi fukar szótlansága után szinte meglep ezzel a mostani bizalmaskodó hangütésével, egész vörös leszek belé. Eléfúrom hát magam, s a kezébe nyomok háromszáz forintot.
– De hát ez több – azt mondja.
– Több. Majd a végén számolunk – válaszolom. Rezzenéstelen arcot erőltetek, de már bújnék ki a kötelezően kínos konverzáció alól, lennék túl az egész ügyön. Mert, végtére is, mi van, ha megbukunk, mi van, ha tévedtem, és mégse akciós a tök, ha, ne adj’ isten, ez a pofa mégse becsületes pofa, mégse úriember, ha ez itt egyszercsak lelép nekem, meglóg a pénzemmel, itthagy töketlenül?

A kasszírnőn valahogy túljutva aztán szándékosan lassan pakolok, húzom az időt – várom az emberemet. Jön is, könyékig belebújva abba a batárnagy bevásárlókocsijába – zacskó zacskó hátán –, amiből gáláns gesztussal varázsolja elő a már egészen átnedvesedett, fagyos tökcsomagot.
– Látja, igaza lett. Pókerarccal szert tettünk százhatvan forint nyereségre a tök párunkkal – mondja nevetve, és markából az enyémbe pergeti a harminc forint visszajárót. – Gondolom, maga gyalog van. Tudja, mit? Adok hozzá egy zacskót. Nekem mindegy, én úgyis rögtön a csomagtartóba rámolok, maga meg ne csöpögtessen össze vele mindent. Na kis kezét csókolom. Ja, és jó étvágyat a tökhöz!

A zacskó tette, vagy mi, de egyszerre megvilágosodott, hogy ez mindvégig blöffölt. Hogy ez egy renonsz. Hogy ennek a pasasnak mindegy a tök, ennek kamrája van. Vagy legalább mélyhűtője. Ennek mindegy a zacskó, ennek kocsija van. Ennek mindegy az a nyolcvan forint. Csakhogy ez a pasas, ez egy becsületes pasas, ez, kérlek, úriember. Ez miattam csinálta, ez nem akarta elrontani a játékomat. Barátom, én akkor ott úgy elszégyelltem magam. Dehát csoda, mikor az ilyen szűkségben a legcifrább dáma is lekoptatja-lekoplalja magáról lassan azt a kis lírát, azt a melodramatikus, könnyelmű költői hajlamát, amivel máskülönben kiénekli az ura zsebéből a forintot? Mikor egy ilyen… tök az egyetlen adu ásza?

Szerző: cippo

"Nyilván ön is észrevette, hogy minél kevesebbet tudok valamiről, annál nagyobb az önbizalmam, és annál jobban meg tudom világítani a dolgot." Mark Twain

Csatlakozás a társalgáshoz

2 hozzászólás

  1. Díjazom. ÉS nélkül :( Mert persze elolvastam ám abból a számból minden közöltet, el is tátottam a szám, nem nagy szám, húztam el a magamét meg a könyvtárból, mert pénzt azt nem akarózott kiadni. Nem volt mért eltegyem emlékbe ;) Mivel csak virt ismerlek, még elfogult sem lehetek, legfeljebb más ízlésű, nem igaz? De! ;)

Egy jó hozzászólás jó lenne

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .