Angyalné Bús Karola tartott a karmától. Tartott ugyanakkor a kevélységtől, a fösvénységtől, a bujaságtól, az irigységtől, a torkosságtól, a haragtól, a jóravaló restségtől, az isten haragjától és a szomszédok szájától is. Tépelődő és melankóliára hajlamos alkat volt, aki csak szeretetében lesz teljesen önmaga.
Mindenekfelett szem előtt tartotta a krisztusi második parancsolatot, miszerint szeresd felebarátodat, mint tenmagadat. Ezt a szeretést mindig nagyvonalúan, önszántából, mégis mintegy kegyet gyakorolva – és egy cseppet tán tetszelegve is önnön nagyszerűségében – tette. Gyűlölte azonban, ha direkte kérték rá, netán erővel próbálták tőle kicsikarni. Ez felkavarta és sértette, mert ettől kényelmetlenül önzőnek és kicsinyesnek érezte magát.
Angyalné Bús Karola félévente egyszer sarkig tárta az ikeás Narvik szekrény ajtaját, és az aktuális évszakhoz igazította a családi ruhatárat. Ilyenkor szelektált is. A mosásban kifakult blúzokat, összement (kihízott) szoknyákat, nadrágokat, elnyúlt pulóvereket egy zacskóba hajtogatta, és először elvitte a mamához. A mama a lelkére kötötte ugyanis, hogy semmit ki ne dobjon úgy, hogy ő, a mama nem látta, mert – és ezt szerette hangjában egy csöpp szemrehányással gyakorta hangsúlyozni – soha nincs egy valamire való rongya. Az igazság azonban az, hogy a mamának valójában csak valamire való rongya volt, de ez már egy másik történet.
Ami aztán már a mamának se kellett, azt Karola jó keresztényhez illő módon a szomszédos Interspar előtt elhelyezett Magyar Vöröskereszt gyűjőkonténerébe ejtette. Ilyenkor úgy érezte, fölfénylik egy láthatatlan, kicsi glória a feje felett.
Angyalné Bús Karola is áldozatául esett a dohányzás megszorításáról szóló rendeletnek. Angyal ki nem álhatta, ha a lakásban füstöl, a folyosón dohányzást meg egyenesen tahóságnak tartotta, továbbá újabban törvényileg is szankcionálták. Így aztán napi tizenöt cigarettáját Karola egy köztéri kuka mellett állva szívta el, mosolyogva és szórakozottan köszöngetve közben a szomszédoknak. Sőt, néha idegeneknek is.
Aznap épp a nyolcadik cigarettája felénél tartott, amikor egy csavargókülsejű alak köszönt rá.
– Jónapokat! – dalolta oda Karolának – Oppardon, bocsánat. Belekukkanthatnék? – kérdezte, majd három kimért, céltudatos mozdulattal áttúrta a szemetest.
Karola nyájas elnézéssel rámosolygott, de mert tartott tőle, hogy esetleg megpróbálja lelejmolni egy cigarettára, tapintatosan odébb lépett, és elfordult kissé.
Dolgavégeztével a csavargókülsejű ismét megszólította.
– Elnézést, kérdezhetek?
– Kurva anyádat, tudtam – gondolta Karola még mindig joviális mosollyal a szájszegletében, majd tárgyilagos tömörséggel csak ennyit kérdezett:
– Igen?
– Nincs szüksége egy – és itt megnevezett valamit, amit Karola egyáltalán nem értett. A fickó tátongó foghíjai, mint fekete lyukak nyelték el a mondat végét.
– Hoogy? – kérdezett vissza Karola, szűk mosolyán nagy igyekezettel átpréselve ezt az egyetlen, rövid kis szócskát.
– Egy blúzra. Csak ezt kérdeztem, nincs-e szüksége egy blúzra? – Aztán derűs bocsánatkéréssel megrázta a fejét, és hátralépett. – Á, nem. Magának nincs. Maga nem olyan. Pardon, elnézést.
Angyalné Bús Karola szeme előtt ekkor áttetsző szürke feliratsávban, akár egy szalagcím a tévéhíradóban, lebegett át a krisztusi második parancsolat, s egyszersmind váratlanul mintha valami pompás nagyvonalúság szele is megcsapta volna. Végtére is ez csak egy hajléktalan. Nem akar ez semmi rosszat. Mit rosszat – nem akar ez semmit. Mert még ha akart volna is, ha netán direkte kérte volna az ő, az Angyalné Bús Karola felebaráti szeretetét, negligálta azonnal, amint felmérte az erőviszonyokat. És ott, a pillanaton, hirtelen Karola is megpillantotta ezeket az erőviszonyokat, s a csavargó opálosan szürke tekintetében önnön tükröződő, élére vasalt nagyságától eltelve és kissé megtántorodva azt kérdezte:
– Mennyi? Na mutassa csak. – Már elhatározta magát.
– Ötszáz – felelte az, Karola pedig arra gondolt: – Ötszáz? Egynapi cigarettám többe kerül. – Aztán meg arra: – Ha másra nem, a mamának jó lesz.
És amikor a csavargókülsejű előhalászta a bolyhosra mosott, meggyszínű blúzt – amire még a mama is azt mondta tavasszal fitymálva, hogy: na ezt, fiam, ezt én már mosogatásra se használnám –, ő pedig megütközve ejtette a koszcsíkos tenyérbe a gyűrött ötszázast, Angyalné Bús Karola szeme előtt, aznap immár másodszor, áttetsző szürke feliratsávban, akár egy szalagcím a tévéhíradóban, lebegett át a gondolat: hamut a hamunak, port a pornak – vándor, vidd hírül a máltaiaknak, megcselekedtük, amit megkövetelt a haza.
(Ez az írás eredetileg a gittegylet.com-on jelent meg.)