Mindig, mikor mondjátok a stanecliben a cukorkát. Az étcsokoládéban zseléíveket.
Vegyesbolt, az volt kiírva a hullámos vasredőny fölé.
Kató nagyanyám játszotta néha, hogy lefelejtődött valami a bevásárlólistáról. Olyankor mondta: na eriggyetek, fiaim, Terinénétekhő’, a bótba. Tudta Kató nagyanyám a zseléíveket, azért játszotta a lefelejtőst. Meg a bádogban zörgős, mállatag mézsárga pemetefű- és a rőttes malátacukrokat.
Akkor azt’ végig a kocsiúton. Mikor már majdnem a szemünkbe jött a bolt, előkeveredtek a libák. A libákat nem szerettem, főleg a gunarakat. Olyan csúful csapáltak, nyúlkálódtak a nyakukkal-csőrükkel az ember lábaszárához, futni kellett tőlük, vagy rúgni, ha biciklin. Lármáztak is, mi meg nekik vissza, gá-gá-gáá, egész a boltig, meg rúgtuk őket, hessegettük a kanális felé. Imbolygósra rúgtuk a biciklit.
Kopottas, barna fadobozokban volt az a vegyes tárolva, pitlibe‘, mondták, de különben fiók volt. Ahány a vegyes, annyi a fiók, kispitli-nagypitli, sorjáztak egymás fölött rendre. Abban egyeztek, hogy kopottasak mind. Meg hogy barnák. Vegyesboltbarnák – azóta se láttam sehol olyat, azt a keserű szociálbarnát.
Élesztőért szalajtott Kató nagyanyám, az volt a játéka. Na, mi maradt le, fogadott Teri nénénk. Különben nem is volt a nénénk. Csak úgy mindenkire mondták szokásból, hogy nénéd. Vagy hogy bátyád. Nem lehetett azt érteni, a szokást, hogy hát mért. Élesztő, az maradt le.
Kispitliben volt az élesztő, a rendre sorjázósból az egyikben. Teri nénénk kiszalajtotta egészen, árnyékos, ürest ínyt szisszent ránk a polc mérgesen, savanykás kovászszagot. Szürke volt, egész halottszínű tömb, csak ahol előbb megtörte, mintha valami rajzos ember kontúrozta volna ki halk kávébarnával, s halottszínű omaldékok is voltak körülötte a pitliben. A mérlegre darabka szögletes zsírpapírt simított Teri nénénk – különben a papír, az le volt szabva előre mindig -, arra hasintotta oda az ötdekát a szürkéből; bökte bele az orrát a savanyúba, na, milyen jó friss, mondta hozzá, s a papírt tekerintette körébe ügyesen. Csíphetek-e belőle egy cseppet, kérdeztem. Csíphettem. Aztán abban a nyirkoskás, mázgálós morzsalékban megfutkároztak az ujjaim, az jó volt, a hűvöse jól esett.
Mindig, mikor mondjátok a stanecliben a cukorkát. Az étcsokoládéban zseléíveket. Na az énnekem az élesztő.
olvastam, tetszett