A Mónik egy ilyen kurva nagy irodaházban dolgoznak, ahol többnyire az a lingvisztikai moduláció, hogy thanks a lot, meg how are you, amit a kicsike, öltönyös hinduk olyan viccesen pattogósfélére rágnak a sötét ajakaik mögül kivillogó fehér fogaik közt.
Na és hát ott dolgoznak a Mónik a kurva nagy irodaházban, az öltönyös kicsi hinduk, az öltönyös magas angolok, az öltönyös affekta franciák, meg az öltönyös búsképű magyarok között, a kávézóban – és akkor itt az öltönyt nyugodtan behelyettesítheted kosztümmel is, ezt már nem akarnám a szájadba rágni.
A Mónik azért Mónik, mert – mint kifejtették – ahány arc, annyi név, képtelenség mind megjegyezni, úgyhogy innentől mindenki Móni, ők is Mónik, aztán csókolom. Namost viszont azt, hogy melyik Móni hogy issza a kávéját, azt a Mónik simán kenik-vágják. Arcról, hallod, arcról. Tehát, ha – teszem azt – énMóniságom azt mondja, hogy helló, mindent kérek, akkor a Mónik tudják, hogy a minden az presszó, fél deci meleg tejjel, fedeles műanyagpohárban, cukor nélkül. Meg tökmagos pogácsa. Meg még olyasmiket is tudnak például a Mónik, hogy énnekemMóninak tetoválás van a bal hüvelykujjam alatt, és hogy az a tetoválás mit jelent, és miért. Meg, hogy a Móni múlt pénteken lekoccolta a villanyoszlopot, pedig már húsz éve vezet, és még sose volt neki balesete. Vagy hogy a Mónit most az Imi dugja, és hogy micsoda egy szemét az Imi, pedig milyen cuki kis felesége van, ráadásul két hete szült új gyereket annak a görény Iminek.
Mondjuk abban egyáltalán nem vagyok biztos, hogy azt, hogy ki az Imi, tudják a Mónik. Habár gyanúm szerint ez a móniság, ez ilyen feminin gittegyletes dolog.