571. URH

Átkozott egy év volt. Mint a hetvennégyes. Legeslegrosszabb év, nem jön, remélem, több ilyen. Szólt az URH. Az URH szólt, mindig az.

Zsinórt ragasztottunk a kétforintosra, úgy eresztettük bele lassan a telefon perselyes hasába, és beszéltünk, majd kihúztuk a kettest a készülékből, a bélást húztuk ki, az URH meg szólt mindeközben, a fejben, az URH. Az URH szólt folyton, szólt, mikor volt a blokád, mikor volt a telefonfülke, és volt a szomszéd. Volt a szomszéd, és puszta önbíráskodásból akart kitépni a fülkéből, lejárt az öt perc, rikoltotta, és nem érdekelete, hogy az anyámat hívom, aki a körmét rágja a Color Star előtt, lejárt az öt perc, csörgette a bélásokat az öklét rázva, hadonászva. Volt a szomszéd, és szólt az URH.

Volt a híd, megvolt a híd gyalog, az Erzsébet volt a híd, gyalog, és szólt az URH a fülembe, a Kékihez mentem a hídon át, és az volt az az év, még mindig az volt, mikor először emelt rám kezet, és az URH csak szólt, az URH a fülbe, bele. És az volt az év, mikor a Béla orosz tisztiegyenruhát szerzett az Ecseriről, és részegen bemászott a kertbe, és meg kellett kapaszkodnia egy csemetefában, miközben felordított a tizedikre, hogy gyere le, hallod, neked öltöztem be, és szólt az URH. És az volt az év, amelyre jött egy másik, egy másik jött, melynek tavaszán pörköltcukor illatot hurcolt a szél a panelek közt, és a Kéki fel akart gyújtani, ki akart dobni a tizedikről, de az URH még mindig szólt, csak szólt az URH, mikor végül aztán magát dobta ki, kidobta magát, angyalnak szegődött a Kéki, és az volt az év, mikor minden könnyben meg unikumban ázott, és szólt az URH.

És az URH szólt, mikor a Béla kezébe adtam az ollót, és azt mondtam, hogy és most vágd le a hajam, úgy vágd le, mint a Betty Blue-ban a film végén a csaj, vágd le úgy, tudod, mikor tiszta vér volt az arca, és levágta, a hajamat vágta le a Béla, és szólt az URH.