505. melyben minden szentnek maga felé hajlik

Arcának íveit Lloaf kedvtelve nézegette, s arra gondolt, kívánatos lenne ezt a nyúlánk esztétikát domesztikálnia örökre.
A nő a szőnyegen hevert ernyedten elnyúlva, a polcot alulról fürkészte, fektében, kis, önfeledt ragyogással.
Lloaf ecetben érlelt fokhagymát rakosgatott a szájába, s halkan, hitetlenkedve – megnősülök, megnősülök – dünnyögött maga elé. Aztán meg, hogy ez az igazi alkémia, az aranycsinálás misztériuma.
A nő a szőnyegen hevert, aranyos pihéin sárga lámpafény surrant át hirtelen.
Az a kis, önfeledt ragyogás, gondolta Lloaf, akár egy angyal. Rakosgatta a szájába az ecetben érlelt fokhagymát.

A nő a szőnyegen, alulról a polcot. Fektében. A nő, hogy:
Hát magának honnan vannak Szent Antal könyvei?
Lloaf meg:
Hogyan?
Szent Antalok. Mondja, miféle antikvitásokat túrt fel értük?
Szent Antalok?
Szent Antalok. Tudja, Utas és holdvilág, A világirodalom története… Szent Antalok.

Az a kis, önfeledt ragyogás, gondolta Lloaf, az az alkémia. Az aranycsinálás. Mert látjátuk feleim szümtükhel, mik vogymuk: isa, por ës homou vogymuk, és minden szentnek maga felé hajlik.
Ó, az a kis, önfeledt ragyogás. Solve et Coagula!

Szerző: cippo

"Nyilván ön is észrevette, hogy minél kevesebbet tudok valamiről, annál nagyobb az önbizalmam, és annál jobban meg tudom világítani a dolgot." Mark Twain

Egy jó hozzászólás jó lenne

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük