✍ 418. a gyáva oroszlánról

Az is egy tél volt, mikor begyulladt. Nem fájt, csak kiereszkedett egy hólyag, elő a fogínyből. Sima volt, meg gömbölyű, hogy állandóan piszkálni kellett az embernek a nyelvével, gyönyörködni benne.
Apa vitt el a fogorvoshoz, a negyedötös busszal. A szomszéd faluba. Mondta, hogy talán ki is kell húzni. Ha egyszer be van gyulladva, jobb, ha megy az a fránya fog, az olyan makacs dolog, a gyulladás. Meg úgy bíztatólag még, hogy majd nő helyette másik. Dehát nem is fáj, feleltem, és nem értettem az egész felhajtást.
Olyan az emlékezetem énnekem, hogy szinte nincs is, napszámba énekelhetném, hogy csak a szépre emlékezem, mert én tényleg csak arra.
Hogy hogy kerültem a székbe például, na arra nem. Meg arra sem, hogy mit csinált velem az a vörös dög, aki az előszállási fogorvosasszony volt. Csak arra, mikor már sivít, mint a vágómalac a mészárszékben, hogy megharapott, úristen, ez megharapott, mert hát megharaptam, erőből, dacból, gyerekes elszántsággal, hát én megharaptam. Gondolom, fájdalmat okozott. Én meg, mint az igazságos Mátyás király, fájdalomdíjul rámartam az ujjára, aztán rádermedtem, mint az oposszum. Ő meg csak sivalkodott, hogy vigye már innen ezt a gyereket, hát ez nem normális, ez engem megharapott – úgy nagyjából ilyen gondolatkörök mentén tudott csak haladni, dehát végülis vérzett az ujja, és akkor már én is sivalkodtam sértett önérzettel, együtt vonyítottunk, a fogorvosasszony, meg én, és hát, őszintén szólva megértem, hogy kidobott.
Persze, közben leszakadt az ég, és a busz csak nem jött, és apa kínjában azt találta mondani, hogy akkor induljunk el gyalog, végtére is csak öt kilométer. A szakadó hóesésben nekiindultunk a pusztának, a tehetetlen apa, meg az ordító gyerek. Aztán szép lassan megnyugodtam, a hólyag is megvolt a számban, és olyan megnyugtató volt újra és újra végigfuttatni rajta a nyelvemet, közben lassan féllábszárig ért már a hó, mi meg csak mentünk bele egyre mélyebben a sötétbe.
A vége, az megvan, hogy stoppoltunk; már majdnem otthon voltunk igazából, csak hát apa aggódott, és akkor jött az az IFA, na és azzal mentünk végül haza.
Ez most csak úgy eszembe jutott.
Hogy most is tél van. Meg hogy most se fáj. Mert nekem sose. Csak van ez a szorongás.

Dehát, végülis mi történhet? Legfeljebb megharapom.

Szerző: cippo

"Nyilván ön is észrevette, hogy minél kevesebbet tudok valamiről, annál nagyobb az önbizalmam, és annál jobban meg tudom világítani a dolgot." Mark Twain

Egy jó hozzászólás jó lenne

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük