Az egészet végül a Lőrinc oldotta meg.
Merthogy avval kezdődött, hogy így történelmileg határozzam meg, hogy a Pompás ráérzett valahogy a gyenge pontomra, ami a dinnye. És akkor – köszönhetően az elképesztő találékonyságának, és a változatosságra való feltétlen igényének – elkezdte ezt fogalmilag kezelni, már úgy értem, a dinnyét. Kifogyhatatlan volt, elapadhatatlan, mondhatni áradt belőle a dinnye-téma, mint univerzumból a flow. A múzsájává vált az a kurva dinnye, már bocsánat. Naponta küldött sortmeszidzseket “variácók dinnyére” témában. Néha így. Csak szólok, hogy dinnye van. Sárga is. Görög is. Meg így. A tea forró, a dinnye hűvös. Feljössz, vagy lemenjek? Máskor így. A vacsora tálalva, a gyertya ég, a dinnye behűtve. Engedd, hogy elvarázsoljalak!
Már kezdett besokallni a dinnye. Már kezdett lesokkolni. Hogy az így-úgy zen, meg az így-úgy csí a lelkében naaagy zöld csudamandalává dagasztotta a dinnyét. A megnyugvás fösvényei, höhö.
Na és amikor már ragacsos, meg szirupos volt még a fülem is a dinnyelétől, akkor bedobta azt a maszírozós témát, ugye, amire most nem térek ki, mert már elmeséltem.
Szóval elgondolkodtam, hogy talán beszélnem kellene erről a Pompással, úgy fésztufész, mint férfi a férfival, és hát álljak a sarkamra, na. És mondjam meg neki a dinnyét. Hogybazmegpompás, én minden nap, érted, minden nap portyázok magamnak egy fél dinnyét, csakazérmondomhogytudd.
Ebbe az elgondolkodásba beleküldött egy újabb váratlan és nem kevésbé fordulatos dinnyecsalis esemest, és akkor felhívtam, és kicsit fenyegetően azt mondtam, hogy randi a ház előtt tíz perc múlva, és halkan rebegte, hogy jó, tíz perc múlva.
Persze késett, persze épp tusolt, mondta, és tényleg, illatos volt, mint egy őszibarack, és szörnyű gyanúm támadt.
Pompás, fordultam hozzá mély sóhajjal, és a legszivélyesebb hangomon. Azt hiszem, szörnyen félreértjük egymást. És akkor most nem szeretnék kitérni arra, hogy amikor azt mondom, szörnyen félreértjük egymást, elsősorban rád gondolok. Arra célozgatok… – és itt pillanatnatnyi csend állt be, meg egy kis esetlenség, torokköszörű és szájpadlás taplószerű kiszáradása, csöndes bíztatása enmagamnak, hogy légyvégreférfiszeddösszemagadbaszkííí –
Nnahszóval, csak azt akarom mondani, hogy… khm… öö… és tudom, hogy a maszírozós téma volt az a pont, ahol csúnyán kisiklottál, de hogy az nem jelent semmit, és …izé, énnemleszekakismicsodácskád egy kurva hedonista megbicsaklásom miatt, hátcsakennyitakartam.
És akkor a Pompás megnyugtatott, hogy igen, tényleg van félreértés, meg tényleg az a pont, meg a félreértés gyökérproblematikájára rávilágítandó klasszikusokra is hivatkozott, ami a Ponyvaregény, de nem azt idézte, hogy “puska kellett volna, bazmeg”, hanem valami hosszabbat a lábmaszírozás témaköréből, és azt én nem tudom szó szerint idézni, mert ahhoz meg kéne néznem most gyorsan az egész filmet, és akkor abból is kerekítek egy újabb kibaszott hosszú mellékszálat, na és akkor aztán jól megnézheted magad.
És hát ennyi.
A hadak vége volt. Történelmi pontosítások szerint augusztus. Márhogy a vége. Vagy szeptember eleje?
Áh, mindegy is. A Lőrinc jött, jól belepisált a csudamandalába, na és nem jött több üzenet. Hát, csak ezt akartam mondani. Csak úgy eszembe jutott.