Van ez az össznépi Rorschach-teszt. Amikor egész Óbuda össznépileg kivonul az Árpád híd közepére a múltat végképp eltörölni – két hete két sáv északtól délig, oda egy, meg vissza, mert nem oda Buda, ugye, vagy legalábbis nem csak, és ilyenkor nyelvében felfokozottan él a nemzet, fesztiválanyázás – feszt.
Össznépileg várta egész Óbuda a római gyertyák sziporkáit, meg az arany koronákat, szívében az ünnep fényével várta, beígérték nekünk, nekik, várták a különleges látványelemeket az üvegszálas kínai vetőcsövekből, a pirotechnikai kuriózumokat.
Hálás közönség vagyok tényleg, én láttam a kis mokány lovakon poroszkáló magyarokat, pont akkor foglalták el a Kárpát medencét, sőt, ott volt a Lehel is, kopjával, kürttel; mondjuk, hogy mit fújt, azt nem tudnám megmondani, hallótávolságon kívül, periférián bandukoltak, gondolom, még valahol a gerincen járhattak csak.
A Dömper színtanilag közelítette meg a témát, degyönyörűűű, ezt hajtogatta, és egyre csak kapkodott a szívéhez, meg hálálkodott, hogy ezek már megint a Palika színei (aki amúgy a Pau Gasol), a piros, és a fehér, tekintettel a világbajnok spanyol kosárcsapatra, bár én inkább a madridi repülőgépszerencsétlenségre gyanakodtam, hogy annak szól.
A Dömper ebből az aspektusából amúgy azt nehezményezte, hogy az olimpai öt karika színei sehogy sem stimmeltek, én meg azt, hogy formailag kizárólag és jóindulatúlag Elfújta a szél olvasatban tudtam csak értelmezni.
Mindenesetre lelkesen végigkommentáltuk az egészet, D szakmai ártalomból, szenvedélyesen intonálva, hogy ott, ott, nézd, most nézd, én műélvezetből, analitikusan, ironikusan, az óbuadaiak meg meresztegették a szemüket, és röhögtek, és néha azt mondták, hogy jé, tényleg, és az egész családias volt, és egy kicsit csalódás.
Amúgy a legszebb az volt, amikor a megriasztott sirályok fehér hasa a fejünk felett surrogva tovarebbent észak felé.
Ingerenciánk támadt boldog új évet kívánni.