Kérem, én úgy vagyok szocializálva, hogy olyankor szépen úgy ellapozgatom csöndesen a Színházi Életet, vagy valami kis szines magazint. Hát én azt a férfiörömöt, ami a gólöröm, meg nem zavarnám. Jenőke is megélénkül, egész kivirul; sokszor olyan fád, csak úgy elvan napokig a hencseren, hallgatag, olyan nervőz, hát én meg se merem kérdezni mi baja.
Na és ilyenkor aztán a Lacika is vizitál. Ja és előtte gyorsan tisztát csinálok, végigfuttatom a porszívót a szőnyegen, felhabosítom a fehér bolyhokat. S akkor az a két snájdig ember ott ül feszülten a hencseren, nézik azt a lapdát, hogy szalad. Én meg főzök nekik, csirkepaprikást. Vagy egy kilónyi friss-gyenge csirkecombot is megveszek olyankor a Sanyikától a piacon. S akkor azt eszik, a Jenőke, meg a Lacika. Kis tálcán teszem eléjük, némán, ne zavarjam őket, uborkát is szervírozok hozzá. Persze bennem van az ijedség, hogy esetleg azzal a paprikás zafttal összerondítják a hencser hófehér huzatját, vagy netán a bolyhos szőnyegen esik makula, dehát beharapom a szájamat inkább, nehogy Jenőke feldühüljön, asszonynép mit kárál ilyenkor. S a Lacika annyira belemerül, úgy élvez, csak lesi, hogy perdül, száguld a lapda a zsönge gyepen. Hát még a majorannás csirkecomb is megáll olyankor a kezében. Addig tartja meredten, míg gól nem esik, szinte olyan egészen, mint egy szobor. Akkor, mikor a gól megvan, csak akkor fejezi be, lerágja a maradék omlós húsdarabokat a csontról, szopogatja szórakozottan, s csak a játék végén engedi elvenni öléből a lepusztított csontokat.
Na és olyan is volt, anyukához mentünk vasárnapi ebédre, s a Jenőke ideges volt, hogy lekési a futballmérkőzést, hát gyorsan telefonozott anyukának. Belehadarta a kagylóba, hogy anyuka, kérem, az ebédet pontban tizenkettő harminckor szíveskedjék szervírozni, addigra kész legyen, mert a futballmérkőzést egykor kezdik közvetíteni, csókolom. Hát és akkor így és ennyi, és lerakta. Na azon már megmérgelődtem, hát tudja kit diszponáljon maga, Jenő, s aztán még az ajtót is becsaptam magam mögött.