✍ 111. egyenesen át

Néha olyan elvágólagosan alszom, hogy úgy mondjam, odaájulok. Mondjuk, ha valaki motoszkál körülöttem. Olyan vasárnap reggelesen, anya főzösen. Kis csörömpölés a lábos, kés szel fürgén hagymát a deszkán, halk dörmögés az apa. Olyan otthon. Ahol odahagyhatom a testem kicsit, nem lesz semmi baj.

Biellába mentünk, kisbusszal. Mi voltunk a társulat Benjáminjai, ráadásul két balkezes. Cinkosok voltunk, egymás cigarettájába slukkolók, szekond-hend titokbartelezők. Amikor eluntuk a hegyek sötét sziluettjén való lelkesedést, kitaláltuk, hogy felváltva alszunk – helyszűke miatt egymás ölébe hajtott fejjel -, s míg egyikünk alszik, a másik őrködik. A kezed a combodra tetted, kis, puha fészket csináltál a tenyeredből a fejemnek; úgy rémlik, néha az ujjbegyeddel meg is simogattad az arcomat, mint egy kisgyereknek. Vagy csak belédzúgtam, és akartam, hogy így legyen. Mindenestre odaájultam.
Arra ébredtem, hogy a szájam sarkából a kezedre csurran a nyálam. Az ilyen elvágólagos alvásnak mindig ez a vége, ez a nyálcsurgatás. Ettől most zavarba jöttem. És zavaromban elkezdtem lesimogatni a nyálamat a kezedről. Olyan törölgetős alibi simogatással, olyan nem történt semmi simogatással. Felébredtél? – ezt kérdezted, meg ezt: Mi az? Azt feleltem, semmi, és esküszöm, láttam, hogy elvörösödöm.
Annyira szégyelltem, hogy hetekig kerültelek. Nem értetted. Aztán két év múlva rákérdeztem, emlékszel-e még rá. Csak néztél rám hülyén.
Én tényleg azt hittem, tudod.

Szerző: cippo

"Nyilván ön is észrevette, hogy minél kevesebbet tudok valamiről, annál nagyobb az önbizalmam, és annál jobban meg tudom világítani a dolgot." Mark Twain

Egy jó hozzászólás jó lenne

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük