A cipőt máskülönben nem kell levetni nála, legalábbis soha nem kéri. Azt persze jóérzésű vendég észreveszi, hogy a saját cipői – kis női csukák – rendesen a bejárati ajtó mellett sorakoznak. Egyszer kipróbáltuk, hogy amikor kiment a szobából, kicsit elmozdítottuk a fotelt. Na nem látványosan, mondjuk egy-két centi, hat fok balra, ilyesmi. Visszajött, és miközben szellemi csimborasszókra hágott, mellékesen, mintegy automatizmusként beállította a fotelt. Nem látványosan, csak egy-két centi, hat fok jobbra, ilyesmi. Észre sem vette, szerintem. A zsebéből meg egész meghökkentő dolgokat tud elővarázsolni; monológja közben csodálkozás nélkül rámered – ez persze a beszédben egy pillanatra sem akasztja meg -, majd szórakozottan újra zsebreteszi. Ilyen zsebrevágós fajta. Szokása például az almát egészen megenni, hogy csak a szár marad, vagy a szőnyegen ülve beszélgetni, és közben, mellékesen, mindenféle látható és láthatatlan szöszöket szedegetni. Almaszár, papírfecni, használt gyufa, elhullajtott macskabajusz, hullámcsatt, minden a zsebébe vándorol. Konkrétan egy eklektikus kommuna tanyázik a zsebében. Pontosabban a zsebeiben. Mert ösztönösen vonzódik a sokzsebes ruhadarabokhoz.
Egyszer, munka közben, zsebrevágott egy használt rágógumit. Kicsit ingerült lett, amikor észrevette, hogy a rágó a zsebébe ragadt. Akkor megkérdeztem tőle, voltaképpen miért nem használja a szemetest? Elkerekedett a szeme, és azt válaszolta:
– Nahát. Valahogy az fel sem merült.