(Nagyobb méret az Instant egypálcásokon, képre kattintva.)
815. az élesztőrül
2010. augusztus 21. 19:01 - cippocsücsök kanonizált_történetek 2 lábjegyzet
Mindig, mikor mondjátok a stanecliben a cukorkát. Az étcsokoládéban zseléíveket.
Vegyesbolt, az volt kiírva a hullámos vasredőny fölé.
Kató nagyanyám játszotta néha, hogy lefelejtődött valami a bevásárlólistáról. Olyankor mondta: na eriggyetek, fiaim, Terinénétekhő’, a bótba. Tudta Kató nagyanyám a zseléíveket, azért játszotta a lefelejtőst. Meg a bádogban zörgős, mállatag mézsárga pemetefű- és a rőttes malátacukrokat.
Akkor azt’ végig a kocsiúton. Mikor már majdnem a szemünkbe jött a bolt, előkeveredtek a libák. A libákat nem szerettem, főleg a gunarakat. Olyan csúful csapáltak, nyúlkálódtak a nyakukkal-csőrükkel az ember lábaszárához, futni kellett tőlük, vagy rúgni, ha biciklin. Lármáztak is, mi meg nekik vissza, gá-gá-gáá, egész a boltig, meg rúgtuk őket, hessegettük a kanális felé. Imbolygósra rúgtuk a biciklit.
Kopottas, barna fadobozokban volt az a vegyes tárolva, pitlibe‘, mondták, de különben fiók volt. Ahány a vegyes, annyi a fiók, kispitli-nagypitli, sorjáztak egymás fölött rendre. Abban egyeztek, hogy kopottasak mind. Meg hogy barnák. Vegyesboltbarnák – azóta se láttam sehol olyat, azt a keserű szociálbarnát.
Élesztőért szalajtott Kató nagyanyám, az volt a játéka. Na, mi maradt le, fogadott Teri nénénk. Különben nem is volt a nénénk. Csak úgy mindenkire mondták szokásból, hogy nénéd. Vagy hogy bátyád. Nem lehetett azt érteni, a szokást, hogy hát mért. Élesztő, az maradt le.
Kispitliben volt az élesztő, a rendre sorjázósból az egyikben. Teri nénénk kiszalajtotta egészen, árnyékos, ürest ínyt szisszent ránk a polc mérgesen, savanykás kovászszagot. Szürke volt, egész halottszínű tömb, csak ahol előbb megtörte, mintha valami rajzos ember kontúrozta volna ki halk kávébarnával, s halottszínű omaldékok is voltak körülötte a pitliben. A mérlegre darabka szögletes zsírpapírt simított Teri nénénk – különben a papír, az le volt szabva előre mindig -, arra hasintotta oda az ötdekát a szürkéből; bökte bele az orrát a savanyúba, na, milyen jó friss, mondta hozzá, s a papírt tekerintette körébe ügyesen. Csíphetek-e belőle egy cseppet, kérdeztem. Csíphettem. Aztán abban a nyirkoskás, mázgálós morzsalékban megfutkároztak az ujjaim, az jó volt, a hűvöse jól esett.
Mindig, mikor mondjátok a stanecliben a cukorkát. Az étcsokoládéban zseléíveket. Na az énnekem az élesztő.
759. M
2010. május 14. 19:31 - cippokanonizált_történetek
Mert csendes esőben mélabús manócskák születnek, viharban mérgesek, szélben érdesek, zivatarban kotnyelesek, éjjel titokzatosak, holdvilágoson bölcsek, viharoson rosszmájúak, akkor meg, amikor a Rohadtsarok felől jön a rossz idő, rontó-bontók.
– És mi lesz velük?
– Mi lenne?! Szétszélednek a világban, odaszegődnek egy-egy emberhez és vigyorogatnak, mélabúznak, mérgelnek, érdelnek, kotnyeleznek, titokzálnak, bölcseznek, rosszmájúlnak, rontanak-bontanak. Minden embernek jut belőlük. Olyiknak nem is egy. Jaj annak, akinek három rontó-bontója van.*
* Lázár Ervin A manógyár
687. EKF – mostan színes tintákról
2010. január 11. 18:44 - cippokanonizált_történetek
álmodom. Legszebb a sárga.*
* Kosztolányi
580. a lakó
2009. július 14. 17:45 - cippokanonizált_történetek teleregény 1 lábjegyzet
Egyszer csak lett. Megjelent, idesodorta a szél, vagy mi. Ide szőtték sorsának fonalánál fogva a párkák. Napok óta bámuljuk egymást. Éjszakánként, mikor a folyosón a villany ég, bámulja kintről, hogy élünk, mint hal a vízben. A bőrömön éget, érzem, ahogy ott kint, a sötétben les. Hallod-e Rozika, te, gyerünk a moziba be. Szélessávú hozzáférés, családi csomag, bazmeg, vadnak születtünk, az utca nevelt – megmondta a Pápai Joci.
Szóval bámuljuk egymást napok óta. Köztünk a rács, a társadalmi szakadék, meg az éjszaka. Az éjszaka a nappal anyja.
Avval kezdte, hogy szépen megtisztította a placcot, mert, ezt tudnod kell, seprűje is van neki. Meg tálcája a kartondobozban. Meg bicskagyűjteménye. Ezt mondjuk a Tigristől tudom, nyugtalanít is kicsit. Megtisztította tehát a placcot, és birtokba vette. Két gyékényt terített le. [ kinek? kinek??? ] Napközben többnyire alszik, meg cigarettázik hason fekve, behúnyt szemmel, de tudom, a bőrén égeti, érzi a behúnyt szeme mögött is, ahogy ott bent, a sötétben lesem.
Azután egyszerre ott állunk egymással szemben némán a szürkületben, ahogy kint, úgy bent. Nem lát. Nem látom. Pedig hát ott állunk. Egymással szemben, mint két, egymásba fordított színpadi portál nullpontján két karikírozott bohóc tükörgyakorlat közben. Egyre-másra szurkáljuk nyársunkra a löttyedt, lassú félhomályt. Akkor észrevesz, meghökken tükör által homályosan. S azt kérdi: maguké volt itt valamelyik nap az a… szép kis motor? Azt, hogy szép kis motor, bizonyos áhitattal ejti ki. Bólintok. Gondoltam, mondja. Nem bírtam nézni, hát letakarítottam itt éjszaka. Mert az olyan, hogy annak is… kell az a kis szívszeretet.
568. nyájas
2009. június 30. 21:11 - cippocsücsök kanonizált_történetek
Kanászost sokszor játszottunk. Hogy a tátikák voltak a kanászok. A színes tátikafejek. Jól lehetett őket szinkronizálni, ja, most, hogy így eszembe jut. Nagy perszonális szabadságuk volt a kanászat mellett, meg szenvedélyes szerelmi életük. Körmönfont verbalitásuk. Saját virágnyelvük, érted. Elég jól tudtak csókolózni. Ha a megfelelő helyen csippentetted össze a virágfejet, egyik is, másik is kitátotta a száját, mintha csak kiakadt volna az állkapcsa, és akkor egymás szájába kapaszkodva, boca da boca csókolóztak, és minálunk fajra, színre, nemre való tekintet nélkül lehetett kanász a nagyszemű tarkabab-disznócsorda mellett mindegyik tátika, mert mit tudtunk mi arról, hogy név szerint nők (didynamia), identitás szerint meg két főbbhímesek.
A birkapásztort, azt lenéztük kicsit, haragudtunk is rá, mert mindig beterelte a birkákat a Rubertitóba, csak úgy úszott, ringatózott a vízen a sok birkaszar, hogy fürödni nemigen volt gusztusa az embernek. Azt, hogy Rubertitó, csak így ismertem, egyívű dallamként. Rubertitó – így mondták az öregek, így ritmizálták a róberti tavat. Iszamos, nyálkás, békalencsés pocsolya volt különben, de a birkaszar, az nagyon fájt mégis.
Amúgy az öreg gyalog járt, ráérősen, motorkerékpár szerintem az egész rokonságában nem volt. Nem is igen volt rá szüksége, nem nagyon szekírozta a nyájat a tónál messzebb, ott meg, a befürösztésen túl elég szamártövis termett nekik, neki meg elég árnyék a gáton.
560. harmadik típusú találkozások
2009. június 8. 21:30 - cippokanonizált_történetek teleregény
Édesnéni máskülönben olyan elveszett tud lenni néha. Nem lehet azt tudni, hogy képben van-e, illetőleg hogy van-e kép egyáltalán. Szeret elidőzni a társasházi szeméttárolóban, s ott időzvén a bajusza alatt gáttalanul zsörtölődni önmagával. De főleg elidőzni a társasházi szeméttárolóban.
A Tigris is olyan empatikusformán nyitott rá valamelyik nap, mikor a fojtott zsörmölőzése kihallatszott még a lépcsőházba is; rányitott a Tigris az Édesnénire, talpig nehéz vasban, vagyishogy bukósisakban-motorosruhában-bakancsban tetejétől a talpáig, mind a csaknem kétméterével a Tigris, rá az Édesnénire, kezében háztartási hulladékkal, szívében házastársi hűséggel, a Tigris az Édesnénire.
Ott álltak tehát szemtől szemben, Édesnéni talpig meglepetésben, s talpig nehéz vasban a Tigris, s Édesnéni – szorult helyzetében – vádlón kiáltott akkor a Tigrisre ilyenformán: hát maga meg micsoda?!
A Tigris hirtelenjében nem tudott felelni, hiszen miféle kérdés az végtére is, hogy hát maga meg micsoda, na és végtére is, hát micsoda is vagyok magam? – naszóval efféle gondolatok kergették egymást a megzavarodott Tigris megzavarodott fejében, és csak álltak szemtől szemben, fésztufész, csak nyúlt, nyúlósodott a pillanat elébb, s percekké hízott, hájadt utóbb, ahogy ezek, Édesnéni meg a Tigris összekapaszkodtak egymás vizsla tekintetében ott, a társasházi szeméttároló ajtajának két felén, a határmezsgyéjén, hogy úgymondjam, a földinek, s a földön túlinak; és akkor a Tigris már tudta, meg úgy fizikálisan-mentálisan is érezni is kezdett magán valami kis szájenszfiksönös hangulatelemet, hogy hát mire is gondolhatott Édesnéni, mikor azt kérdezte, hogy hát maga meg micsoda, mire Édesnéni a megvilágosodás diadalával megint rákiáltott, hogy: tudom már, micsoda maga! maga motoros!, na és erre a Tigris már egész megkönnyebbülten köszönte a csókolomot.
541. a tájmasszázsrul
2009. május 13. 21:54 - cippokanonizált_történetek teleregény
Kis rutinnal és némi kezdeményezőkészséggel tuinvan akár pizzatésztát is. A Snájdig hátán például, mondjuk úgy három 32 centist. Vagy egy családit. Úgyhogy: lyányok, a legényt jól megbecsüljétek.
537. szerenád
2009. május 5. 22:41 - cippokanonizált_történetek
Csak eszembe jutott, hogy vajon mi lehet a Vásárhelyivel.
A Vásárhelyit magunk között csak Cukrosembernek hívtuk, mert, bár elvégzett mindenféle főiskolát meg egyetemet, szakmája az nem volt neki, meg a foga se igen fűlött a munkához, hát aztán csak sütötte a mézeskalácsot napszámba. A Vásárhelyinek a legfőbb jellemvonása az volt, hogy kellett neki a P. Ildi mocskosul. Hódítói vénája, az volt neki amúgy, egy kicsit hegedülni is tudott, hát produkálta a problémás élethelyzeteket doszt, mikor hajnali négykor a szerenád fölött kerekedett puszta jogvitából ölre ment az Attila úton. Biciklivel járt, meg motorkerékpárral, a hegedű csak úgy lobogott utána, ahogy a hátára csapta. A zsebe folyton tele volt mézeskaláccsal. Néha a hegedűtok is.
A P. Ildi amúgy, aféle női szeszélyből, hol csapatta vele magának a szelet, hol meg faképnél hagyta, és bár volt annak rendes ura, úgy vonzotta a Vásárhelyi, mint darazsat a mézesüveg. Minél nagyobb volt a szenvedély, annál inkább magázódtak, és minél inkább magázódtak, annál inkább lehetett tudni, hogy a P. Ildi a labilis életperspektíva, meg a politikai nézetkülönbségek miatt hamarosan megint elmarad majd a Vásárhelyitől, mert nem lehet úgy élni kérem szépen, hogy szenvedélyesen élünk, de szenvtelenül politizálunk, közben meg negyven négyzetméteren kerülgetjük a nyakunkon maradt tésztát, mert hát ugye kinek kell manapság a mézeskalács, abból nem lehet megélni.
Csak eszembe jutott, hogy vajon mi lehet a Vásárhelyivel.
525. a Népligetről
2009. április 15. 20:08 - cippokanonizált_történetek útmente
A Népligetben az a nagy kunszt, hogy olyan szűz. Úgy értem, mondjuk a Margitszigethez, vagy a Városligethez képest. Hogy mondjam, olyan nyers. Historikus ismereteim szinte nincsenek róla, csak amolyan atmoszférikus impresszióim, összbenyomásom, montázsszerű átcsúszásaim a történelmen. Van valami nyomós, súlyos átszivárgása az időn, az úgy megül felette, olyan felhőszerűen, azt úgy lehet érezni, és akkor úgy el lehet képzelni, amint a volt homokbánya – később szeméttelep – helyét, mintegy 112 hektárt, beültetik kőrisekkel, platánokkal, meg hársfákkal, és kijelölik, mint a munkásosztály szórakoztatásául szolgáló területet. Namost én például a Muskátné körhintáját a Liliommal sokkal inkább képzelném ide, mint a Városligetbe, meg hát meg is van mondva mindjárt a szennylapon, hogy külvárosi legenda hét képben, dehát.
EU-konform játszótér a Népligetben, a regionális fejlődés tovagyűrűző hatásaival, ugye. Lényegében meg csak annyit akartam mondani, hogy gyerekek, na.
Ja, meg hogy a Vitéz László a csodaládán ücsörögve itt sózta kupán palacsintasütővel a fekete pofájú ördögöt, ha még emlékszel.
521. Zakopane
2009. április 8. 19:52 - cippocsücsök kanonizált_történetek
Zakopane, mondta anyám, és ettől valahogy dideregni kellett.
Úgynevezett gorál stílus, ezt is mondta később, meg mutatta a képeket, és ott mosolygott egy csomó idegen ember, meg a fél szocialista brigád fekete-fehérben, csak az Erzsi néni nem mosolygott, nézett zordan, morcosan bele a lencsébe, pedig az Erzsi néni majdnem az atyaúristen, de legalábbis a főkönyvelő a téeszben, és hát derűje, az nem volt neki, én mindenesetre sose láttam, hogy volna. Naszóval ottan álltak kompozícióba szerkesztve valami sóbánya bejáratánál, én meg hozzáképzeltem a sötét és fagyos tárnát, meg a portól boxosképű bányászokat, és olyan didergős rosszkedv ütötte fel bennem a fejét attól, hogy Zakopane.
Apával ketten maradtunk. Délutánonként a füzet fölött a párás ablakon át bámultam apát az udvaron, ahogy tett-vett. Keserű magány volt bennem, és úgy akartam látni, hogy benne is. Hol az anya, ezt firkálgattam folyton, meg apával számoltuk, hányat kell még aludni. Csend volt nagyon, valami szokatlan, mély, nagy csend, és titokban attól féltem, hogy Zakopane, amit anya olyan nagyon várt, olyan, akár egy szép szines mesekönyv, és hogy anya talán majd nem is akar hazajönni onnan, hogy nem akar visszajönni hozzánk. Hogy talán nem is szeret már, talán terhére vagyok. És Zakopane-ban nincsenek sértődött kisgyerekek, akik konokul hallgatnak, ha az anyjuk számonkéri a hármast, és nincsenek villanyszámlások se, meg díjbeszedők, meg nem kell vájdlingban melegíteni a mosogatóvizet. És akkor rettegve sírtam, keményen koppant a laminált furnér íróasztalom lapján a könnyem, és az apa miatt is szörnyen fájt, és hát olyan nagyon magányosak voltunk, olyan anyátlanok, csak gurultunk csöndesen ide-oda abban a nagy házban.
Aztán apa egy nap azt mondta, hogy ma, meg hogy be kellene menni elé a városba, hogy hát majd megkéri a Csontos Andrást, annak van kocsija. Azt is mondta, hogy mehetek én is az András bácsival, mert tudja, mennyire várom már anyát. Sötét volt, és hideg, lehet, havazott is, én meg egész úton nem bírtam levenni a szemem a Csontos András bácsi kis ujjcsonkjairól, ahogy a volánon tartotta a kezét. És amikor anya beszállt, jószagú volt, de valami idegen jószag volt az, éreztem, amikor magához ölelt a hátsó ülésen, éreztem még a taknyos könnyeimen át is, és hozott nekem egy katicabogaras kitűzőt a jószagú anya, én meg csak csüngtem rajta, nem akartam elengedni, mert mind, a félelem, hogy jobb neki Zakopane, a szines szép mesekönyv, jobb, mint az otthon, szóval az a félelem akkor ott egyszerre még fájdalmasabban mart meg.
496. házimurik
2009. március 8. 15:38 - cippokanonizált_történetek
Soha, még álmomban sem jutott eszembe, hogy változtatni kívánjak
vagy akarjak a politikai eseményeken, melyek közepette éltem. Soha nem
vágytam rá, hogy akár a nyelven, akár a világon változtassak, és ha
Marxot idéztem, ha Rimbaud-t idéztem, ha Mallarmét idéztem, mindig
magamat akartam megváltoztatni, azt az embert, aki a kezem ügyében
volt, önmagamat. /…/
(Bohumil Hrabal – Ki vagyok)
487. Ildikó, Forró Fekete
2009. február 26. 18:11 - cippokanonizált_történetek
Vannak ilyen clown-szerű nőalakok. Csak impressziói maradnak belőle az embernek.
Ahogy a kecses, fehér tányérkán odatolja a forró, ropogós mandulás croissant-t.
Ahogy a törzsvendég fülébe súgja cinkosan a melanzs felett, hogy ezt most a kávégép-karbantartó főzte, lehet kritizálni, dehát istenem, olyan sok a vendég, én meg egyedül vagyok.
Ahogy kis teátrális, női ijedtséggel kapja szája elé a kezét, mikor felbődül a tenor a lejátszóból.
Ahogy röppen a haja félfordultában.
Nehéz elcsípni. A lényegét, úgy értem. Nagy levegője van, meg égető lendülete. Folyvást sürög-forog. Az arc is folyton szerteszalad rebbenékenyen, megfoghatatlanul. Az egész nőben van valami ragyogó nyugtalanság, amitől az a késztetése támad az embernek, hogy nyakonragadja a mélyét mégis valamiképp. Vagy legalábbis objektíven. A végére járjon.
Az ilyen clown-szerű nőalak karaktere szerint folyton mókázik, mulattat, ezért is táncol mindig az arca. Mikor egy-egy pillanatra megáll, vagy a lendület megtörik, magába réved kicsit. Akkor a vonások is megpihennek, s a nőből elkezd kiáradni valami meghatározhatatlan, mélyről jövő melankólia. Gyönyörű és törékeny, mint egy porcelánfejű bohóc. Ha férfi lennék, megvárnám zárás után.
Ja, a tetejébe pokoli jó kávét főz.
Forró Fekete
III. Bécsi út 57-59.
483. lovat sakkban tartani
2009. február 23. 0:17 - cippokanonizált_történetek
Művész (ájsz art) autentikusan értelmezett Star Wars-i toposzokkal. A történet mégis inkább hajaz modern Pygmalion-mítoszra, melyben a legalábbis David Copperfield mozgáskultúrájú főhős – azonos a címszereplővel, ugye – szerelemre gyullad tulajdon alkotása iránt.
Hát, amint megérinti, érzi, hogy
lágyul az elefántcsont, merevsége felenged, akár a viasz, ha a nap éri, s ami a
legjobban bizonyította, hogy a szobor megelevenedett: ereiben vér lüktetett. /literatura.hu/
Lovat sakkban tartani. Csak úgy fröccsen a hidegvér (sic!), ahogy egymásnak feszülnek. Gigászi. Ahol a ló szügyén a láncfűrész eret vág, matt a jég.
Amikor a szobrász befejezi, az szép és ihletett pillanat. Akkor különösen Copperdfield-szerű. Kis, rogyasztott terpeszben megáll a mű fölött, két kezét teátrálisan a szeme elé kapja, ezzel is jelezve mintegy, hogy nem bírná el a látás gyönyörűségét, azután karját hirtelen ceremóniával tárja szét, grandiózus gesztussal mutatja, hogy íme, a teremtés csodája. A mű. A művész. És tényleg. És akkor lehet tapsolni – ezt meg is mutatja, a feje fölött csapkodja össze a tenyerét.
Azért a jég azúr.
✍ 442. az autizmusról mégegyszer
2008. december 26. 19:51 - cippokanonizált_történetek
Neeem, ez nem perspektívatorzulás… bm!
✍ 432. a férfiszerelemről
2008. december 14. 18:49 - cippokanonizált_történetek totálkár
Amikor a Tigris először említette, elég hülyén néztem rá. Mert egyszercsak így fordult hozzám: kipróbáljuk az estélyit, jó?
Namost énbennem, az én csavaros női rafinériám mentén haladva, fel sem merült, hogy a Tigris valójában az STi-ről beszél – ez csak később derült ki -, és azt mondanám, hogy ebben a pillanatban a nemek közti áthidalhatatlan szakadék nyilvánult meg a Tigrisnek abban az árnyalatnyi kis választékosságában, ami különbséget tesz estélyi és STi közt.
A férfiörömből akarnék mutatni valami csekélyke szeletet, abból az ellágyulásból, ami az STi műszerfalának szól, abból az elködült tekintetű, gyöngéd vonzalomból valamicskét, ami férfi és kocsi között szövődik kizárólagosan, amit nő meg nem érthet semmiképp.
Abból az izgalomból, ahogy megízlelik, megérzik egyszerre egymást: a férfi a gép doromboló engedelmességét, felbődülő erejét, s a gép a férfi akaratát maga felett, ahogy az omega-kanyarban visszaveszi egy leheletnyit a lábát a gázról, aztán finoman odalép megint, kilengeti, megcsúsztatja a farát az STi-nek, az meg engedi neki, a férfinak, kecsesen lódul egyet balra, aztán a drift után szinte magától irányba áll. Akkor megbrummogtatja kicsit, fröccsen a sárga sár, fölötte libe-libe-libegős a járása az Imprezának, a lámpák meg szűrőzve vannak ottan a kamerában, mint egy giccsfotón, képzeld csak el, ahogy ott roppantul röppen a járgány, rázza az a háromszáz lóerő irgalmatlanul.
Na és amikor kiszáll, akkor fénylik a szeme, a gép halkan mormol, cicáskodik még búcsúzóul neki, a fékpofák meg csak fújtatnak, tajtékzanak sűrű párába fúlva, neki meg – mondom – fénylik a szeme, érzelem szinte nincs is az arcán, csak, hogy fúúú, ennyit nyökög, és abban benne van a férfiszerelem.
✍ 416. arról, hogy hogyan szelidítsünk sárkányt
2008. november 24. 18:03 - cippokanonizált_történetek
Olyanokat is a Tigristől hallottam, hogy powerzone, meg hogy killer. Tisztára akciófilm, gondoltam, Starsky és Hutch, meg hogy milyen vad ez a Tigris, ilyen szavakat használ, hogy killer. Aztán elmagyarázta, hogy a killer lényegében egy tépőzáras csuklópánt, avval rögzíted magad a sárkányhoz.
Aha, mondtam magamban, ez is valami elbaszott Szent György lesz, ez a Tigris, inkognitóban, nem is mondta, hogy titokban királylányokra fáj a foga, na persze sejthettem volna, minden pasiban van valami kis kaján hajlam a romantikára, meg a heroizmusra.
Aztán még olyan szépeket is mondott, hogy ettől eddig, na ez itt a szélablak, meg hogy a sárkány leginkább a szélablakban érzi jól magát, de ott aztán micsoda nagy ereje van neki.
Ez a szélablak, na ez úgy beleette magát a fejembe.
Akkor a Tigris azt mondta, hogy most nem olyan vad a szél, gyerünk sárkányozni, én meg kalandvágyból, hogy gyerünk, alattunk a lóerők, aztán elindultunk sárkányozni.
Hogy hogyan fektette le a sárkányt a Tigris, meg pányvázta magához. Ezzel kezdődött. Na és akkor tudtam meg a killert. Hogy a killer a a handle-ben folytatódik, és hogy az – mármint a handle – nem az ószeres, kisztihand, hanem a fék. Namost ne képzeld, hogy a fék az olyan fék kinézetű dolog, azt mondanám, inkább olyan, mint két fél biciklikormány. De fék azért, csak akkor még nem értettem, hogyan. Hogy az rántja be a sárkányt, amikor azzal a két fémcsővel feszesre rántod az alsó zsinórokat, amiknek különben úgy ernyedten lógni kell. Akkor a sárkány bénultan aláhullik, mint akit megcsapattak elektrosokkal. Na, szóval elájul. Kiereszti a kis légzsákjaiból a szelet, és a lábad elé fekszik engedelmesen, hogy mit parancsolsz, édes_gazdám. És akkor édes_gazdám azt parancsolja, hogy mukodj, és könyökből maga felé rántja a két felső zsinórt, megtelnek, kigömbölyödnek egyszerre a légzsákocskák, és akkor felrepül megint, megvadul ott, a szélablakban a sárkány, a Tigris meg húzza-vonja az erőtérben, hogy jobb kar, bal kar, tisztára, mintha síelne, csak nem a lábával, hanem a karjával teszi, töri befelé a sárkányt a maga akaratára, és ez gyönyörű. És néha olyan vad dühvel cikázik a sárkány a powerzone-ban, hogy cibálni, húzni kezdi a Tigrist, vontatja a földön, a Tigris meg olyankor csak hellózik, úgy értem nem köszönget, vagy ilyesmi, hanem olyan szelidítőleg-fenyegőleg mondogatja neki, hogy hééló, mert valahogy így hangzik, és csúszik a sárkány után seggreültében. Aztán egyszercsak felülteti a zenitre – hát hogy ez milyen: a zenitre, érted?! És ott megáll, rí egy kicsit, úgy, hogy: vííí_vííí, megenyhül aztán, lelassul, mintha csak legelészne a szárnyas levegőben, kicsit himbálódzik, riszálja magát egy kevest, mint egy nő, és akkor megül, elcsendesedik. A zeniten.
✍ 344. The Last Temptation of Christ
2008. szeptember 21. 15:22 - cippokanonizált_történetek
Csodálatosan békés délután.
Benne van teljes életünk.
Ülünk egymással szemben,
beszélgetünk.
Egyszerű és jó vagyok,
mint világ fölött lebegő
madár. Te átlátszó vagy,
tiszta, mint a levegő,
mint üvegkorsónk friss vize,
melyen átcsillan a nap.
Én szomjas vagyok
s te nem tagadod meg tőlem magadat.
/Dsida Jenő/
✍ 311. pacifista Óbuda
2008. augusztus 22. 23:16 - cippokanonizált_történetek útmente
Van az a kis füvészkert, ott a G-Roby előtt. Úgy bújik meg az aszfalt ölében, mint a botlatókövek Berlinben. Jobbról a Vörösvári, balról a Bécsi út rohan. Nahát ez ott van épp, a kettő között a hársfáival, a kopjafával, a szelíd rigókkal. Panelek közt, de nem sablonosan. Na és ahogy szatyrokkal fölmálházva kilépsz, ott, azon a zsebkendőnyi zöldön egyszercsak tombol a lóerő.
Azért kár, hogy a közkutak eltűntek a kollektív emlékezet mélyén.
✍ 277. viszonyom van V.
2008. július 21. 9:03 - cippokanonizált_történetek vendégjáték
A színésznő – Cippó
Nahát kérlek, én már attól az egy mozdulatától, ahogy ez a drága pofa végtelen finomsággal odanyúlt, s eligazított a homlokomon egy rendetlen tincset, egészen feldúlt lettem, hát még a térdem hajlata is direkte verítékezni kezdett belé.
Reszketve súgtam, hogy persze, telefonozzon csak, drága ember, avval rettentő zavarban, s igen sietve távoztam, csak úgy otthagytam faképnél sebtiben – te, hát én még a számomat se hagytam meg neki, de persze ez csak később jött eszembe.
Na és amikor este kilépek a művészbejárón, na ezt nem fogod elhinni, hát ez az édes fiú nem ott vár engem a színház előtt?
Mikor ottan meglát, félszegen mosolyogva odaáll elém, s grandiőz mozdulattal nyújt valami rém nagy csokrot, hogy majd a keze szakad belé, s egész elfúló hangon azt mondja:
- Ezt kegyednek hoztam – s féltérdre ereszkedik, akár valami Grál-lovag; hát, kérlek, én azt se tudtam, hova legyek.
- Cukros ember – mondom neki, s még a hangom is elcsuklik közben -, hogy maga milyen egy… ejnye no, hát igazán nem kellett volna.
S nyúlok, hogy vegyem el a csokrot.
Nahát kérlek, én akkor ottan majdnem elájultam; abban a barna papírban – nem is hiszed – nem virágot hozott a gazember, de nem ám. Abba kérlek egy komplett sertéscsülök volt becsomagolva, egy ragyogó sonka, azt nyújtotta oda olyan csokorformán, virág gyanánt ez a csibész.
Jaj, azt látnod kellett volna, hogy szaladt tele egyszerre a rózsás pofája gödröcskékkel, hogy mulatott ez, látva elképedésemet, hát az olyan volt, akár egy valóságos kis cherub, kit személyesen a Raffaello pingált. Azt mondja akkor:
- Nahát, ha kissé magához tért kegyed, elviszem egy igen előkelő helyre, ottan mégpedig hűtött pezsgőt szervírozok magának.
S avval aztán odakalauzol nagy nevetve az automobiljához.
Na és, kérlek, alighanem még az ügyelő is belemondhatta a kihangosítóba, hogy a “kis művésznővel” micsoda gavalléria esett, mert addigra kitódultak a színház elé mind az összes fodrászok, öltözetők, de még a színpadmester is – te, hát ennek a cukros zsiványnak olyan ragyogó antréja volt ottan azok előtt, hogy egyenest az uccán nyíltszíni tapsot kapott.
✍ 254. keretes szerkezet
2008. június 30. 19:25 - cippokanonizált_történetek
Keretes szerkezete volt, romantikus, heroikus, odavagyok.
Namost a keret, az előszöris úgy nézett ki, hogy mindenekelőtt a rendőr a Nyizsinszkijt megszégyenítő kézmozdulattal parancsolt ki a Ligetből – kesztyűs kézzel bánt velem, de azért kiparancsolt, és nem mondhattam nemet, mert csak azt az orrom előtt balettező könnyű fehér kesztyűt tudtam bámulni -, bele kellett halni a finomságnak ebbe a mesterfokába.
Továbbá a keret úgy nézett ki, hogy mindenekután, de legalábbis nemsokkal előtte Joachim Löw, akár egy Dumas regény hőse, vagy mint egy szenvedélyes flamenco-táncos, a pálya szélén féltérdre hullva számolta a hátralévő perceket. Szép volt, és teátrális, mint általában a spanyolok; ha nem tudom, hogy a spanyolok edzője Luis Aragones, esküszöm, azt hiszem ő az, és ezzel most azt akartam mondani, hogy pont semmit nem tudok a német futballról.
Nahát így volt keretes, ilyen táncos-balettesen.
Ami meg a kereten belül történt, azért én mindent megbocsátok. Megbocsátom azt a rettenetes tolvajtempót, amivel puszta kézzel fölnégyelnek bárkit a pályán. Amivel rossz ripacs módjára hisztisen fetrengenek – mert persze profin tudják, hogy kell a fetrengéssel ügyesen húzni az időt, hogy a hosszabbításban ne látsszon meg, és amit bezzeg nem csinálnak, mikor az Arsenalban, vagy a Liverpoolban rúgják a bőrt. Megbocsátom azt a rémes spanyol-olaszt, még azt is megbocsátom.
Azért, ami a kereten belül történt, mindent megbocsátok, mert
"Spanyolos hévvel lángolok,
nem mint a hűvös ángolok… etc." *
* Darren Shan – A vérszipoly
✍ 248. viszonyom van III.
2008. június 24. 22:20 - cippokanonizált_történetek vendégjáték
A színésznő – Cippó
Na és egyik nap, persze pont, mikor a resztorantban a céklalé a könnyű kis vászonszoknyámra dűlt, nahát kérlek, akkor ez épp kint ácsorgott az üzlet előtt, valami kis vevőjével társalkodtak ottan.
Namost képzelheted, én azt se tudtam, hova legyek hirtelen. A szoknyámon illetlen céklafolt, kis tálcáról málnát szemezgettem mohón, mert én, kérlek, ebben a tikkasztó időben éppen csak csipegetek. Szóval azt hittem, menten elsüllyedek, hogy ez engem így lát, cékla-, meg málnamaszatosan. Hát ez a drága pofa nem odaszólt, kezit csókolom, én meg őrült zavarban: – Málnát kér-e? – S toltam elé szinte védekezőn a kicsike tálcát, de oly sután, hogy attól a lendülettől az az érett málna mind a makulátlan hófehér kötényére hullt. Hát ahogy ott álltunk egymás előtt talpig málna- meg céklamocskosan, mint két mészáros, aki most trancsírozott fel épp egy marhát. Na és ahogy ijedtemben a szám elé kaptam a kezem, hát kérlek, én azzal a málnás kezemmel még a képemet is összemázgáltam egészen, hogy erre ez az édes ember egyszerre röhögni kezdett. Nahát azt lehetetlen volt kibírni. Csak álltunk ottan nagy röhögve, mindenki bámult ránk bután, ez meg azt mondja nekem:
- Maga málnaszájú. Hát hogy tudta maga így összemocskolni magát?
Kérlek, és akkor beterelt, be a rózsaszín karajok, meg hátszínek közé.
- No mossa le magát. – Röhögött még mindig, a szeme meg csak úgy ragyogott kifelé a rózsás pofájából. Aztán azt kérdezte:
- Iszik valamit?
Hát kérlek, akkor énnekem már ottan végem volt egészen. Hogy kávézni szoktam, válaszoltam neki ostobán, s közben az járt a fejemben, micsoda egy balfék vagyok, istenem, direkte szánalmas, mire ő, hogy:
- Azt mink itten nem tartunk.
- Tudom – mondtam erre, az meg rámnézett, s megint kitört belőle a röhögés.
- No jól van, megkávéztatom, ha telefonozhatok magának – és csak nézett pimaszul, hát olyan édes volt, meg kell ezt zabálni.
Na és azt még nem is mondtam, te, hát ez balkezes.
✍ 243. hölgyek öröme
2008. június 22. 18:03 - cippokanonizált_történetek
Vasárnapi asszony, abból a jófajtából, tudod, a képességesből. Simán tárolni tudta azt az életérzést, amikor még cinkos bajtársiasággal segített meghódítani Dénesnek a legjobb barátnőjét; adta alá a lovat, közben úgy érezte magát, mint egy klottgatyás, kínai tornacipős suhanc a grundon, haver, titoknok, csak otthon szorongatta a gombócot a torkában, hogy a Dénesben fel sem merült, hogy valójában őt kéne meghódítania. De élni édes, úgy pöccintette le magáról a melankóliát, mint szilveszterkor a konfettit. Fociztak is Dénessel – Dénes olyankor kíméletlenül hátba veregette, na mi van anyám, aztán tőle kért tanácsot, hogyan is kéne hát az Irénkével, és mondta gyakran, te olyan jófej vagy, terád úgy figyel Irénke.
Irénke aztán prédául esett, később valaki más prédájául, emléke ködbe vész. Dénes meg pocakot eresztett, megöblösödött, tudod, olyan férfiasan, délutánonként hangosan horkolt a televízió előtt a kanapén. A vasárnapi asszony olyankor csak megállt az ajtófélfának dőlve, és mosolyogva csóválta a fejét. Aztán a telefon után nyúlt, te anya, nem iszunk valahol egy sört?
De, iszunk. És anya még gyorsan hozzáfűzte, aztán el ne felejts kalapot tenni, úgy tűz a nap. Tudod, a kalap régen csak divat volt, de manapság már elengedhetetlen – és belenevetett a kagylóba.
✍ 241. viszonyom van
2008. június 20. 14:29 - cippokanonizált_történetek vendégjáték
A színésznő – Cippó
Kérlek, énnekem viszonyom van.
Tudod, van nekem ez az én titkos szimpátiám, hogy úgy imponálnak azok az édes, kerek pofájú, pocakos férfiak. Na ez olyan, kérlek szépen, ez az én viszonyom.
Ne nevess ki, hát én, amikor először megláttam ott azok között az illatos, érett sonkák, meg hamvas szalámik között a kirakatban, nahát én már akkor tudtam, hogy minekünk viszonyunk lesz.
Kérlek, ez úgy kezdődött, hogy egyszercsak rámvigyorgott onnan az üveg mögül, kiintett mosolyogva, majd kicsattant az a pirospozsgás kis pofája – te, hát az egyenesen ragyogott ott a sültek fölött. Nahát én akkor ott helyben beleszerettem, végzetesen, érted, hát hogy mosolyog ez énrám, tejóisten! Bemenni persze nem mertem, meg hát úrinő, hogy jönnék én ahhoz. Na csak vártam egyre, mi sül ki ebből. Hát és ahányszor csak elsétáltam ott az omló flekkenek, aranyos csirkenyársak előtt, ez mindegyre csak mosolygott, meg integetett.
Volt, hogy direkte az ucca túlfelén sétáltam, hát ez az édes pofa nem oda is odaintett, ott is észrevett? Hát így. És kérlek, ez az én viszonyom evvel a hentesfiúval már évek óta tart. Hogy mondod? Váltottunk-e már szót egymással? Tudod, nemrégiben összefutottunk a trafikosnál, valami kis napilapot vett, pont előttem vásárolt. Annyira váratlan volt, kérlek, direkte sokkoló, hogy meglepetésemben hirtelen csak annyit tudtam kinyögni: – Ó, hát maga az, életnagyságban? – merthogy eddig még csak a pult mögött láttam, ugye, annak a hentesüzletnek a kirakatában. Nahát akkor is csak mosolygott, akár egy édes, pozsgás puttó, s annyit felelt csak, alig hallhatóan: – Igen -, s már fordult is ki a trafikból.
Te, hát olyan drága volt, hát ez egészen elpirult.
✍ 230. vattacukor
2008. június 14. 19:12 - cippocandymen kanonizált_történetek
A Nőt a Margitszigetre vitte. A Rózsák tere, vélte, feszes elegancia, nekem túl lapos. A Nőnek jó lesz mégis, bár én kissé szomjazom, a Nőnek jó lesz.
Félúton vattacukrot vett neki. Édes, gondolta, ahogy kényeskedve finnyázza az ujjáról. Az meg, jaj, hát csupa ragacs vagyok, kacagott. Édes, a nők bírják az ilyesmit. De mondani csak annyit mondott, hogy nahát, még a hurkapálca is globalizálódott, mert miféle új divat, papírhengerre vattacukrot, s a Nő már ellenvetéssel mondta, a papír mégiscsak olcsóbb. Fejét ingatta. Nagybányán nyúlánk, szögletes karóra ültetik, muskátlikat szoktak kötözni ilyesmihez. A Nő ránézett gyanakodva, szóval szokása ez, nőcskéket vattacukroztatni. A Nő pilláit rebegtette kérdőn, ártatlan kíváncsiságot mímelt. Fotografáltassuk le a vattacukrot, már terelte is tovább, fotografáltatni a vattacukrot.
Az alléban – a Nő napos padot akart, a fákat sem kedveli különösképp, bevallotta – kibújt cipőjéből, mezítláb hágott a fűbe. Ne menjen csupasz lábbal, mondta a Nő, de nem hallgatott oda, élvezett. Később melléült, csak bámultak bután.
Olvassak magának, akarja, kérdezte, hirtelen eszébe jutott. A Nő akarta. S akkor olvasott kimérten, döcögve: Már háromszor ötven frankot adott neki? Gedeon, maga barom, maga kitartja ezt a szellemet. … Először is csodálkoznunk kell azon, hogy a szellemeknek is pénzre van szükségük. Másodszor röhögve kell megállapítanunk, hogy a mai gazdasági viszonyok mellett nagyon olcsón él a maga kísértete. Meg kellene kérdezni, hogy csinálja… hahaha…* – röhögve olvasta akkor már, nem lehet ezt kérem kibírni, a Nő sikkangatott, olyan köhögésféle kis kacajokat burugykolt fel, Bibus, haha.
Akkor elmúlt a szomja.
* Vaszary Gábor – Bibus
✍ 202. futómű – Zazie a villamoson
2008. május 24. 17:19 - cippokanonizált_történetek
Úgy kellene beszélni erről, ahogy a Híradó tudósított a hetvenes években arról, hogy a kecskeméti üvegházakban kivirágzott a paradicsom. Fekete-fehérben, háttérben halkan a Dizzie Gillespie, xilofon-turbo, érted, klasszik híradós hang, mondjuk a Bőzsöny Ferenc, na olyasmi. Merthogy simán a miénk.
Megasztár, hogy úgymondjam. Az óbudaiaknak nevesített Vargapistije van. Na azt a lokálpatriotizmust simán át tudtam érezni, pedig ritkán járok az Egyessel.
Villamosablakban egy tévébemondó kecsével ül, de titka van neki. A titok, az amúgy olyan női dolog. Ha elmész a Közvágóhídig, beavat. De csak akkor. Ott a titok nyitja. A misztikum. A spirit. Abban, hogy kinyitja az ajtókat mind. Az a nyit, a futómű. A piskótaláb, mert piskótalábú – nevezzük Madonak. [Ezen a ponton rámutatnék bizonyos árnyalt queneau-i összefüggésrendszerre.] Azt hinnéd, hogy. És akkor ott a Közvágóhídon egyszerre fellebbenti a személyiség hófehér tüllfátyolát. Hogy szabályzatot lábbal. Feszt. És abba egyszerűen bele kell szeretni. Az ilyen szokta váratlanul azt mondani, hogy kedves utasaim, ha most elnéznek balra, felettünk a Vásárcsarnok, az alagsorban mindig kapnak friss lepényhalat.
Vannak ilyen felsőtestes emberek. Ilyen ablakosok. Félalakosok. Például simán el tudom képzelni a Pálffy Györgyöt, ahogy Snoopys boxerben hiradózik.
[kanonizált történet - a világ képes fele]
✍ 199. kerti parti – úri partizánok
2008. május 23. 17:15 - cippokanonizált_történetek
Az, hogy Locsolókocsi, nekik már nem mond semmit – csak úgy eszembe jutott a kannáról.
Ilyen lányok a vilmoskörtét gyűszűnyi hello kittys porcelán pohárból isszák; madárkortyintásnyit, épp csak annyit, amennyitől fölfényesedik kicsit a tekintet, átmelegszik a vér.
Olyan titkokat is tudnak, mint, hogy mi az a rabicháló, és hogy mire való [pasijaik vakoltak eleget a tanyán, alapot is csináltak, igazi betonalapot, zsalu meg minden], el se hinnéd. Alkoholos filccel rajzolják a tojásra a keresztszemest, meg a matyómintát ültetési sorrendben, ilyeneket meg bármikor csuklóból, hogy pontosan meddig is kell melengetni őket a keltetőben, a lámpa alatt. Merthogy uniókompatibilis kistermelői terveik is vannak, nemzetközi ISO szabvány ismerettel, mangalica, meg japán selyemtyúk ornamentikával, hosszú futamidővel.
Kozmetikailag csipkebogyó-, és kökénylekvár sűrű, böffenő gőzében, vagy a slambuc fedő alól kicsapó párájában fürdetik az arcukat; végtére is tudják, dúdolták azért eleget a klasszikust, hogy csak szépíti őt a gáz, a gőz. Valamint társasági szórakozásul faszénparázson kérgesre sült padlizsán gyönge, elomló, fehér húsát fakanállal kapirgálják a vinetéhez kerti összejöveteleken. Plázában vörös Switch feliratokra és Opinel pengékre ködösül a tekintetük. Urbanizálódás, meg telek megosztottsága helyett tuinvan okosan inkább az aglomerációt választották.
Úri partizánok, úrinők. Van bennük valami régi. És van bennük valami új. Úrinők nem sietnek, nem fizetnek, és nem csodálkoznak. Bámulatosan tudnak élni.
[kanonizált történet - a világ képes fele]
✍ 183. szótlan, szigorú, székely
2008. május 15. 12:30 - cippokanonizált_történetek kompak[k]t
…megéltem itt, pontosan kilencven…agusztus végin, hogy éneke'tük a nagyházba a Székely himnuszt, s itt vót az országos… ö… turisztikai, vais a tájékozódási versenynek a döntője. S úgy kerűt, hogy egy … zenekarbul a prímás, a tangóharmonikás itt vót, s a gondnok szót, hogy … há' mosmá' haza kéne menjetek, me' eleget orditottatok itten, s ahajt húzott a tangóharmonikás az ő fülüknek is egyet – de ugy a … terem teli vót, igy élire vótak állitva, annyian vótak. S vót egy haverem, amelyik segitett nekik, Fülei Laci, s akkor reatért a Székely himnuszra, fölálltunk, s énekeltünk, s monnom: az olá zászlót kitűzted, most menj, állitsd föl űket, hogyha székely himnusz jő, ne a seggükön üljenek e, álljanak fő'. É'ment, s mondta nekik, hogy: ne haragugyanak, álljanak fő', mer ez a székelyek himnusza. Fölálltak szépen az egész országbol, s álltak, mig elénekeltük, s avval szépen aztán vették el a villanyt, s mentünk haza. Ugyhogy … a sok hurcoltatás és a cirkuszé' megéltem azt is, hogy az olá fölállt, míg én énekeltem.
[kanonizált történet - a világ képes fele]
✍ 161. Édes
2008. május 4. 16:44 - cippokanonizált_történetek vintagraphy
Anya. Még mindig tele van az összes keze gyerekkel.
✍ 142. szállj, szállj…
2008. április 26. 18:45 - cippokanonizált_történetek
Olyan sírós-fájós elszállós. Fiktív gyerekszoba ajtóbecsukós elszállós. Rántott húsos-rizses elszállós, család üvölt egymáson át, felhangolt, sötétben egyedül levélolvasós, fej párnába fúrós, felcsuklós, lehangolt. Hangszerelés. Halló, hangszerelők! Kiküldenének, kérem, egy szakembert? Igen, sürgős lenne.
Sírni gyerekszobáért, ami soha nem volt. Apuka, gyere haza, nagyölelééééééés, írtam a bátyámnak egy dalt, meg azt mondta az anyukám, hogy nem tetszik a. Úton van. Az elejétől fogva. És most beletett egy imát a luftballonba. Láttam, hogy beletette. Ott remegett-szikrázott a szeme nedves ágyában.
✍ 133. úton, útfélén
2008. április 18. 20:31 - cippokanonizált_történetek Lloaf
- Talpig rügyben (nemzeti ünnep jelleggel) a Római olyan monarchiás – állapította meg Lloaf a kavicsokat rugdalva.
Aztán meg ezt:
- Ó, a sószagú Opatija…Az olajban sült hekk, a grillkrumpli pompás fokhagymás illata, a cumulusok aktivitása festette éles kontúrok teszik, hogy olyan monarchiás. Ez lehet az oka.
Hazafelé zöldlombú, hosszú, egyenes utcák végében hegyeket látott.
- A zöldlombú, hosszú, egyenes utcák, végükben hegyekkel Zakopanera emlékeztetnek – állapította meg.
Aztán meg ezt:
- A zöldlombú, hosszú, egyenes utcák, végükben hegyekkel, a cumulusok aktivitása festette éles kontúrok teszik, hogy Zakopanera emlékeztetnek. Ez lehet az oka.
Lloaf végül így morfondírozott:
- Azt hiszem, gyűjteni fogom a cumulusok aktivitása festette éles kontúrú képeket. Így kedvemre utazgathatok.
Végül meg így:
- Az eltökéltség szűk napjai; ez lehet Arturo Bandiniségem legfőbb ornamentikája.*
* John Fante – Kérdezd az út porát
✍ 38. filmeposz(t)
2008. február 16. 23:55 - cippokanonizált_történetek
Reg-nek
Sherlock Holmes különleges esetei – Sherlock és a Soroksári úti vagányok , avagy mindenki eladó
(szinopszis)
Holmes . . .
. . . gyanút fog!
Mr Zorró, ön megsértette az áruházi szabályzatot!
Letartóztatom!
VÉGE!
✍ 26. Húshagyó kedd, kövek
2008. február 5. 10:46 - cippokanonizált_történetek
… Valaki markolja fel az életemet, mint egy kavicsot, és gondolja azt, hogy neki szánták – és az övé lesz valóban. A kavics megmelegszik és kifényesedik a zsebben. [Text]
