1106. tárca

2013. január 6. 15:22 - cippo
beszélgetések_Ernővel 2 hozzászólás

Barátom, engem úgy szorít a tárca mostanában, sokszor majd megfúlok belé.
Az ebéden fő a fejem épp a minap is, s ahogy ott gusztálok a szupermarketban, látom ám, hogy a gyorsfagyasztott gyalult tökre – ha duplán veszem – kedvezmény van. Nyolcvan forint nem nagy profit, de mikor az embernek váratlanul tök ászt lök a kezébe a vakszerencse, nem dobja be a disznót a banknak. Csak hát… hogyan? Kettőt venni badarság. Mélyhűtő vagy kamra – négyzetméter híján – nincsen, pesti ember manapság különben is inkább a tárcájába spájzol, télire rakja a garast.

Ahogy ott az oddsaimat latolgatom, egy idegen pofa keveredik mellém, lézeng a mirelitek fölött tanácstalanul. Fedett hangon, cinkosul odaszólok neki.
– Hallja, nekünk kooperálnunk kellene.
– Hogy mit, kérem? – kapja föl a fejét.
– Kooperálnunk – mondom. – Szövetkeznünk. Akcióba’ megveszünk két gyalult tököt, egyet maga, egyet én, és ketten együtt megtakarítunk százhatvan forintot. Mit szól? Csak – teszem hozzá némi elfogódottsággal, mert látom, nagy, gyanakvó szemet mereszt rám – együtt kéne kasszáztatni. Érti, kettőt fizet, egyet kap – természetesen én majd odaadom az ár felét.
– Aha – feleli megvilágosodva –, aha! – Azzal kikapja a kezemből a két tököt, s faképnél hagy. Csak úgy elmentéből szól vissza: – Találkozunk a kasszánál!

Onnantól aztán a polcok mögül sandítva lesem, hogy téblábol hosszan, komótosan, csúsztat be lisztet, tejfölt, rúd szalámit a kosarába – rám se ránt. Szóbeli szövetség, titkos kötés van köztünk, mégis gyanakodva tartom szemmel. Mert, végtére is, mi van, ha ez itt egyszercsak lelép nekem, ha cserbenhagy, ittfelejt, eltökít, ha ennek, ne adj’ isten, kamrája van?! De persze nincs neki – vagy lehet, van, csakhogy ez a pofa, ez egy becsületes pofa, ez, kérlek, úriember. Miután töviről hegyire körbevizitálta az üzletet, látom, a pénztárnál egyszerre forgolódni kezd utánam. Könnyedén intek neki, ne lássa rajtam az iménti aggodalmat: – Jövök, jövök már! – s beállok mögé a sorba, amint illik. Erre ő, hogy:
– Ugyan, kérem, tessék csak nyugodtan beállni elém, igazán nem sietek, meg aztán mindegy is, elvégre úgyis együtt vagyunk – s zavarában bárgyún vigyorog.
– Igaz – mondom. Korábbi fukar szótlansága után szinte meglep ezzel a mostani bizalmaskodó hangütésével, egész vörös leszek belé. Eléfúrom hát magam, s a kezébe nyomok háromszáz forintot.
– De hát ez több – azt mondja.
– Több. Majd a végén számolunk – válaszolom. Rezzenéstelen arcot erőltetek, de már bújnék ki a kötelezően kínos konverzáció alól, lennék túl az egész ügyön. Mert, végtére is, mi van, ha megbukunk, mi van, ha tévedtem, és mégse akciós a tök, ha, ne adj’ isten, ez a pofa mégse becsületes pofa, mégse úriember, ha ez itt egyszercsak lelép nekem, meglóg a pénzemmel, itthagy töketlenül?

A kasszírnőn valahogy túljutva aztán szándékosan lassan pakolok, húzom az időt – várom az emberemet. Jön is, könyékig belebújva abba a batárnagy bevásárlókocsijába – zacskó zacskó hátán –, amiből gáláns gesztussal varázsolja elő a már egészen átnedvesedett, fagyos tökcsomagot.
– Látja, igaza lett. Pókerarccal szert tettünk százhatvan forint nyereségre a tök párunkkal – mondja nevetve, és markából az enyémbe pergeti a harminc forint visszajárót. – Gondolom, maga gyalog van. Tudja, mit? Adok hozzá egy zacskót. Nekem mindegy, én úgyis rögtön a csomagtartóba rámolok, maga meg ne csöpögtessen össze vele mindent. Na kis kezét csókolom. Ja, és jó étvágyat a tökhöz!

A zacskó tette, vagy mi, de egyszerre megvilágosodott, hogy ez mindvégig blöffölt. Hogy ez egy renonsz. Hogy ennek a pasasnak mindegy a tök, ennek kamrája van. Vagy legalább mélyhűtője. Ennek mindegy a zacskó, ennek kocsija van. Ennek mindegy az a nyolcvan forint. Csakhogy ez a pasas, ez egy becsületes pasas, ez, kérlek, úriember. Ez miattam csinálta, ez nem akarta elrontani a játékomat. Barátom, én akkor ott úgy elszégyelltem magam. Dehát csoda, mikor az ilyen szűkségben a legcifrább dáma is lekoptatja-lekoplalja magáról lassan azt a kis lírát, azt a melodramatikus, könnyelmű költői hajlamát, amivel máskülönben kiénekli az ura zsebéből a forintot? Mikor egy ilyen… tök az egyetlen adu ásza?



995. mámormérő

2012. április 23. 22:27 - cippo
beszélgetések_Ernővel cicanaci

Kérem, engem levettek a lábamról. Az eset a Kacsa és a Fazekas utca sarkán történt, ahol a Varsányi Irén lejtős lankái, vagy lankás lejtői csorognak alá. Nem is gondolná az ember, a történet szempontjából egy ilyen saroknak micsoda beláthatalan következményei lehetnek. Mondom, a sarkon történt épp, egy verőfényes, semmi kis tavaszi napon, hogy áldozatául estem ennek a fatális ügynek.

Hogy a dolog hogy is ment végbe pontosan, arról aligha tudnék referálni, elég az hozzá, hogy magukkal sodortak az események, pontosabban egy féktelen kerékpáros. Úgy bukott föl ott, úgy tört rám váratlanul, akár rideg logikára a vakszerelem: megmagyarázhatatlanul, megállíthatatlanul és végzetesen. Hogy úgy mondjam, jött, mint a karikacsapás. Aztán belém szaladt, mint kés a vajba. Levert, mint vak a poharat. Végül – a történetiség kedvéért – belém esett, mint ló a gödörbe. Még a szemem is behúnytam abban a röpke nihilben, ahogy részeg tehetetlenséggel potyogtunk egymás hegyére-hátára, ember, s kerékpár, a sárga földig.

Mikor a kármentésen, s a sokkon túljutottunk, kérdem tőle, mi történt. – Bocsánat – feleli -, bocsánat. Csak úgy megmámorosodtam a lejtőtől – mondja fura, mosolygós pátosszal, és látom, csak ahogy fölidézi is, könnyű szalonspiccbe ködül a szeme. Szóval, kérem, ez megmámorosodott. A Varsányinak a gyönge halmai ejtették bele ebbe a révületébe. Namost erre énnekem az jött a fejembe, ha a férfinépnek ez a minden női idomokba való képtelen belefeledkezése-belebódulása közlekedési kihágásnak számítana, hát micsoda pompás profitra lehetne itt szert tenni, kérem, ha valaki egyszercsak nagy hirtelen föltalálná a mámormérő szondát.


(fotó: Martin Munkácsi, 1936)



993. Jó napot kívánok!

2012. április 21. 13:17 - cippo
beszélgetések_Ernővel

Szervusz – köszön X. két év óta ilyen foghegyről szűrt hivatalossággal: szervusz. Ez az X., megfigyeltem, két év óta ugyanabban a fekete-fehér nagykockás szövetkabátban, hozzá illő fekete szövetnadrágban, s fekete magassarkúban jár. Én nem is emlékszem tavaszára vagy nyarára ennek az X.-nek – lehet, sose is volt neki -, csak erre a két év óta velem szemben angolos távolságtartással viselt szervuszára.

Ott van aztán Y. Y.-nak mindig előre köszönök: szia – ezzel a csepp konfidenciával jelzem, hogy nem kívánom számontartani az elenyészően csekély korkülönbséget, amely az én javamra billenti a köszönés elsőbbségének élvezeti jogát. Szia, mondom mosolyogva, de Y. nem veszi a lapot, nem közvetlenkedik, száraz, kurta jónapottal vagy jóestéttel felel, sose tegez, de főleg: sose kíván. S hogy nem sikerült a bizalmába fúrnom magam, újabban a magam köszönése mellé felvettem én is ezt a jónapotját-jóestéjét neki: szia, jóestét.

Z. előzékeny lassúsággal jár – az idő úgyis elszalad mellette, minek rohanna. Z.-nek, már csak a kora miatt is, szokás előre köszönni. Szokás Z.-nek kezétcsókolomot mondani, vagy minimum egy jó napot óhajtania az embernek. És Z. ilyenkor az elfogadás hálás rutinjával felel az erre az óhajtó modorra:
– Jó napot kívánok!
– Köszönöm, viszontlátásra.



972. az óhajtó módrul

2012. január 4. 19:18 - cippo
beszélgetések_Ernővel 1 lábjegyzet

Megóhajtottam egy noteszt. Egy zsebnaptárat, pontosabban szólva. A zsebnaptár a hiú remény illúziójának mézét csepegteti belém, hogy birtokos vagyok, tudniillik: az idő birtokosa. Hogy van időm – időm legalább van. És hogy marad utánam valami nyom, ha csak valami kis kivonata, valami szinopszisszerűsége is az életemnek.

Tavaly hűtlen lettem. Megszédített a gőgös google naptár, ez az én szép, nagy, tiszta lapom az elektronyos világító ablakban.
Eluntam. Éppenhogy azt a nagy tisztaságát untam el. Meg az ablakosságát, amelybül kényszeresen kukucskálnom kellett folyvást ide-oda, így tékozolva el morzsánként a birtokot.

Hadd mondjam ki leplezetlen tárgyilagossággal így utólag: komisz egy év volt a tavalyi. Hogy a naptár az oka, vagy sem, én meg nem mondhatom, de – félig-meddig babonából – azon kapom magam, hogy rémesen megóhajtottam ismét azt a régi noteszt. Kávéfoltos, gyűrött sarkú papírlapokra vágyom szálkás, kusza sorokat róni kihűlt feketék fölött. Noteszt óhajtok, kalendáriumot, helyet az időnek.

A notesz a régi világ, a notesz szentimentalizmus. A notesz történelem. Egy valamirevaló notesz az aranykor. A noteszt tehát aranyárban számítják. Úgy ezernyolc és ötezer közt. Hát istenem, a múltért nagy árat kell fizetni. Az óhajtó mód, az, kérlek, manapság úri luxus.



789. a modern méltóságos trafikrul

2010. július 18. 15:41 - cippo
beszélgetések_Ernővel teleregény 1 lábjegyzet

Tudod, Ernő, ez úgy elgondolkodtatott. Hogy a modern méltóságos trafik is éppen úgy fest, mint akármelyik címtelen és jellegtelen, életunt kis trafik Pesten.

Mondjuk az igaz, manapság a lapos fiókban nemigen tartanak már postabélyeget meg levelezőlapokat, mióta a Vinton Gray Cerfnek nevezett cica elvitte a nyelvüket, se forgalmiadó-bélyegeket, mert azok meg iparilag föl lettek nyalogatva a cigarettásdobozokra, az okmánybélyegek miatt legújabban már az Okmányirodában keseredik az ember. De azért a pulton az egynéhány barna doboz, az megvan. S a papírskatulyák, szivarkák a kirakatban. Csak nem Hercegovinának, Királynak, vagy Hölgynek hívják, hanem Hunornak, Viceroynak, meg látnokilag Nabucconak, ugye.
Aztán az üvegtetejű ládát hűtőszekrénynek nevezik; noteszek, tollszárak helyett az egyéb luxuscikkek aktuális divatjuk szerint Heineken vagy Pilsner Urquelle, esetleg Soproni névre hallgatnak. Rövid is van, úgy mondják, tüske – mert csak úgy égeti az ember torkát, szúr, mint a kóró.
A Méltóságosrul különben annyit, hogy kevésbé exkluzív, mint inkább gyászos – szolgáljon mentségéül, hogy a nemzeti szerencsétlenség évada van. Ebből kifolyólag az ő aktív készletében sem szerepel a kedély, deviszont(!) – úgy elirigyeltem ezt tőled a kuncsafti konfidencia igen.
Tudnod kell továbbá, hogy  a Méltóságos Tiborját mainapság Miklósnak hívják, s karakterrajzának legfőbb vonása, hogy az elegancia terén egynémely hiányosságot tud csak fölmutatni. Na és ez a Miklós, kérlek, szociális okokból tart pakompartot, meg misztikus kis email jelvényt, lévén, hogy hajléka, az nincsen, csak munka iránti hajlandósága, meg méltósága – az viszont tagadhatatlanul van neki. Színházi Életet, vagy a Nemzeti Sportot, azt nem olvas a Miklós, a politikátul meg egyenesen ideglelést kap, mondta is néhányszor. A pultot is legtöbbnyire kívülről támogatja fád arccal, meg a Méltóságát is.

Tudod, amióta a Juci elment, ez, a modern méltóságos trafik maradt a környék kiemelt kommunális örömforrása. Úgy is mondhatnám, a méltóságos trafik az ötvenen túliak Zöld Pardonja. Ide bizony közvetlen pofával ugorhat be a ruganyhajú kárpitossegéd a szomszéd pincéből, s hangfogó nélkül, alázatlanul kérhet egy csomag Kormányzót, vagy fehér Bondot, aktuálisan a Tomorrow Never Dies-t fütyörészve. S ha a Kegyelem vizitel, s valami kis szemrehányó kritika éri a Méltóságost a forgalom okán – Hát kocsma ez, kérem szépen, kocsma ez? – , a Kegyelem személyesen veszi pártfogásába a Méltóságost, legyintve csak annyit mond: – Kocsma?! Piha. Manapság az emberek már egészen elfelejtették, mit jelent az, hogy trafikálni.



✍ 63. poszt a savanyú szőlőről

2008. március 5. 17:43 - cippo
beszélgetések_Ernővel teleregény

A Juci volt a mi tükrös szivecskénk. Lehetett azt tudni egész Óbudán, hogy nála a narancsban soha sincs mag, hogy nagyobb szemű a cseresznye, a paradicsom is fürtösebb, és hogy a Juci egy valóságos esztéta. Napjában többször friss vízzel permetezte végig az árut, és ezzel olyan vizuális szépségeket varázsolt, hogy az embernek kedve támadt unalmas-békés csendéleteket festeni harmatos, kövér padlizsánokról.

A Jucivolt a mi trükkös szivecskénk. A trükkje, hogy olyan volt, mint egy női Lópici Gáspár. Az utca hírmondója, fél Óbuda kollektív emlékezete. Nem egyszerűen kereskedő, hanem mentálhigiénés szakember. A vizitdíjat meg simán beépítette a krumpli, meg a hagyma árába, és senki nem reklamált miatta, mert ez így volt rendjén.
Nyolcszázkilencvenhat, ésköszönömszépen – mindig így összegezte, és néhányan, akik még nem tudták a nevét, csak így emlegették: Tudoood! Az Ésköszönömszépen! Mint a Vegyevigye. Pont úgy. Merthogy a Jucit is mindenki tudta; szájhagyomány útján terjedt.
Aztán egyszercsak kirakott egy eladó táblát a zöldséges pavilonra, és nyugdíjba ment. Előtte persze elköszönt mindenkitől.

Új zöldségesünk van. Igyekszik nagyon. Valahogy mégis savanyú a szőlő.