Meglehet, bongyor pelyhes, kicsi bárányokat kellene ezidőtájt legeltetnem lelki habitusom szerint, derűvel mélázni felettük, amint tipegve próbálgatják nevetségesen vékony, őzikeszerű lábaikat, és nagy, szomorú gyerekszemüket kíváncsiság nélkül emelik rám. Egyszerűség volna. Tisztaság. Nem lenne kérdés, hogy hogyan és hova exponáljam az ezt meg azt. Nem kérnék bocsánatot, hogy olyan hosszú szpészt nyomok, hogy a következő szó csak három hónap múlva tűnik elő a világító ablakban. Mindez a lenyomatosról jutott eszembe.

Csak atmoszférára gondolok, érted?