Bár a tegnapi fotózást elmosta az eső, a Tulaj ma merő figyelmesség volt; langy tavasz, finom, súrolt fények, úgyhogy szépen kitotyogtunk (és ezt most igazán pátosz nélkül, egy kiadványról lelesve írom, kizárólag stilisztikai megfontolásból) a Nemzeti Panteon fiumei úti sírkertjébe, röviden Kerepesi temetőbe. Csuda dolgok vannak, na, merő diszkrécióból nem írnék tárcát Révai Mór János sírszobrának apró részleteiről, tapintatosan csak annyit jegyeznék meg, hogy az öreg Révai figurájának ábrázolása (Róna József, 1861-1939) még engem is csaknem zavarba ejtett.
Megtaláltuk Bortnyik sírját is; még régen, valami módon a Bortnyik-hagyatékból hozzám került egy ecset. Egy darabig ereklyeként őrizgettem a fiók mélyén, aztán (sokkal több szofisztikáltság!) elfeledkeztem róla, s egyszer azon kaptam magam, hogy azzal az ecsettel kenegetem a tojássárgáját a karácsonyi mézeskalácsokra. Azzal mentegettem magam, hogy Bortnyik bizonyára örülne, hogy valaki használja azt az ecsetet, arról már nem is beszélve, hogy a sütés-főzés legalább annyira artisztikus önkifejezés, akár a képzőművészet, dehát ideológia-gyártásban mindig elég jelesül teljesítek.
…és a másik nagy szerelem, Mednyánszky, aki 60 évesen frontszolgálatra jelentkezett harctéri rajzolónak…
Csicsónak is szereztem valami apróságot – múltkor úgyis erősen lelkesedett valami videoklipért; egy félvér csaj kígyózott egy dobozban. Gondoltam, meglepem ezzel, ha már ez a csaj a dobozban téma ennyire nyerő:
