Erh-nek

Inzert. Egy csomó inzert. És aztán megint ugyanaz. Ugyanott. Ugyanazzal. Egyszer az jutott eszembe, hogy ez az egész nem más, mint egy hülye társasjáték. És a déja vu az a pont, ahol az előző körben kiestem. Aztán addig papoltam a gondolat erejéről, amíg az lett valóban. Mint a Lóverseny társasjáték gyerekkoromban. Ordít a szpíker – aki persze szintén én vagyok -, azt hadarja ordítva, hogy száguld a vörös ló, kedves nézőink, vezeti a mezőnyt, orrhosszal előzi meg a kéket, minden esélye megvan a győzelemre, de hopp, úgy látom, valami gond van, igen, kedves nézőink, ezt árkot a vörös lónak nem sikerült megugrania, most le is marad, óóó, vége, kedves nézőink, a vörös ló kiesett a versenyből…

És akkor leszedem a figurákat, és újra kezdődik az egész. És a következő körben a vörös lónak már sikerül a vizes árok, csak a következő akadályt veri le, és inzert, és megint ugyanaz. Ugyanott. Ugyanazzal.

Nem tudom, hogy ez most egy koordinátarendszer, vagy mi, de az a benyomásom, mintha több origója lenne a kelleténél. Az egynél. És őszinténszólva a tengelyek például nem is egyenesek. Sőt, nem is tengelyek vannak, hanem körök. Vagy inkább spirálok. Mert egy kicsit mindig magasabban vagyok, azt a növekvő tériszonyból tudom. És bár már tisztáztam magammal, hogy nem én osztogatom az örökkévalóságot, csak remélni tudom, hogy nem fog nagyon fájni. Hogy csak úgy befáj. Olyan ismerősen. Hogy vannak voltak. Meg hogy vannak vanok. Közben meg inzertek. Én meg centrifugális erőben keringek mobil origók körül. És úgy kerülök egyre távolabb, ahogy képes vagyok magamon felülkerekedni.

Olyan pillanatok voltak, amik csak kis híján nem voltak a mieink. Olyan pillanatok, amikor a feltételes mód úri tisztességből hátralépett egyet, és tapintatosan elfordította a fejét, míg felöltöztettük a Jószágot.