✍ 21. a látásról

Sokszavú tetőtől talpig gésának sminkelve kezembe nyomott egy energetizáló rágógumit. Tudtam, hogy nem úszom meg ennyivel. Sosem úszom meg ennyivel, mert Sokszavú kimeríthetetlen verbális készlete folyton ott fenekedik szájüregének mélyén. Gyanítottam, hogy a rágógumi afféle introduktív aktus csupán, de – akárcsak Mark Twain -én is ritkán ismerem fel az alkalmat, akkor is csak utólag. Ott álltam tehát Sokszavú aktív paneljeinek zuhatagában, s egyre csak pergett-záporozott rám, hogy a kisJézus elhozta a nagyŐt, aki amúgy Gyógyító, s aki – mint azt egy Látó is megerősítette – az ő – mármint Sokszavú – duál-párja, meg a többi trendi spirituálé… Azt hiszem, a Látó volt az a pont, amikor megéreztem, hogy valami zavar támadt az Erőben, és hogy a lóerők lassú csámborgásból vad vágtába csaptak bennem, sőt, hirtelen magam is Látóvá váltam egy pillanatra; színes, széles vásznú víziómban a másodpercek hosszú percekké dagadtak, a hosszó percek hosszú órákba hömpölyögtek végtelen lassúsággal, míg Sokszavú Rózsafűzérként egyre csak szőtte, pergette fejemre mantráit, s én joviális félmosollyal rendíthetetlenül álltam a dagály közepén. Na ez volt az alkalom spétje, hogy most padlógáz és köszi, szia! , és már csak a döbbent arcát rögzítettem a retinámon.