Nem akarok filmesztétizálni, csak úgy mondom. Nem adtam könnyen magam. Nekem az azért elég kevés, hogy jaaj, hát ezek milyen chuuukik, ez a Chuck, meg ez a Ned.
Régen voltak a mesék, aztán egyszercsak lett a rögvaló, eltérítette, kirabolta, megcsalta, felnőttünk, baszod.
Szóval, barátkoztam, barátkozom, na. Felelevenítek, vagy mi (na, mondd ki ezt gyorsan: felelevenítek, ha bírod).
Mam'zelle azt mondta, hát ez… fura, és odapöttyintette az egyetlen hullámvonallá keskenyedett száját.
Bizarr, ja. Ilyen rögvalós morbid mese vaskos és élénk színekkel, na ja, a szépiaszűrő, haha, vér a vörös tolakodón, akárcsak Kodak filmen a Benetton.
Először a Moulin Rouge jutott eszembe. Aztán a Disney rajzfilmek, a Hófehérke, tudod, meg a Csipkerózsika. Meg az Audrey Hepburn, meg sorra mind a kultúrhistorikus filmek. Meg az animációk. Meg a.
Mondom, nem akarok filmesztétizálni, rágcsálom csak, ízlelgetem, mint a fakó, puha bélű kenyérgalacsint.
Tudatos és határozott beállításokat látok, és nem utolsósorban hatásvadász, intenzív képeket, melyeknek extremitásában is nyilvánvaló az elgondolás, hogy harsány vizualitásával kívánja ellenpontozni, s ezáltal kiemelni a színészek minimalista játékát. Hogy úgy mondjam, atmoszférikusan szépen megágyaztak a színészi kvalitásnak. A színész szeretve és vezetve vagyon. És bár néha megbicsaklik itt-ott, belecsorbul a bicska ebbe az újfajta minimálba, de azért.
Nos, szintaktika. Meg szövegdikció, ugye. Szövegegységek, nagyharapásos, egysvungos, dinamikusan pergő, tagolatlan kismonológok. Na, ezek vannak. Kérdés-válasz ügyes el- és átcsúsztatása az egymást követő replikákba/ban, úgy összerakós, mint egy haladó puzzle; feszített, és feszült, és ettől rém izgalmas. Szövegegységeken belül egy gigaütembe sűrítve öt-hat mondat, sodrón, szinte hadarva. A szünetekkel, tempóváltásokkal nem kombinál, játéklehetőséget csak a tónus és a moduláció kínál – ettől egészen szokatlan, csaknem abszurd.
Maga a színészi játék is minimál – a nyers, mozdulatlan szövegrészek pregnánsan válnak le az akciókról, mondhatnám, szövegmondást, egyfajta deklamáló, statikus játékmodort látunk, csak néha egy finom, visszafogott rebbenés. Ennek a pőre, sallangmentes játéknak a máskülönben harsány, hivalkodó atmoszférában félelmetes emocionális ereje van. Szöveg és érzelmek ellenében játszani – mi több, nem játszani – szép, és látványos, és szakmailag nehéz ügy, koncepcionálisan pedig analóg a Chuck és Ned közti fizikai kontaktus áthidalhatatlan problémájával.
A kihangsúlyozott háttérelemek, és az ezt ellenpontozó alakítások dialektikus feleselése, a nyelvi szellemességek teszik fanyar, fűszeres mesévé a Pushing Daisies-t.
A karakter sablonja szemtől szembe, abszurd módon vagyon megmutatva, a karakterívet pedig részben a feszített tempójú, erősen modulált monológok, részben a narrátor, mint mesélő rajzolja meg. Ami nincs megmutatva, az mesélve van, bele a jelenetbe in medias res, pontosan és szépen felépített ki- beszólásokkal.
Szeretem, amikor a bennem élő gyermeket ebben a rögvalóban megszólítják. És észrevettem, hogy ilyenkor válaszol is rögtön. Hogy felismeri magát. Hogy mer élni – önmagával, a készségeivel, a képességeivel. És ez jó nagyon. Ez a megszólítva levés, ezen a kicsit poe-i, kicsit ionescoi módon.
Új amerikai műfaj. Minime. Vagy miamanó. Én megszerettem. Szerintem barátkozzatok vele. Na.