Valami papírfedeles ponyvát olvas, a címét nem láttam. Csak úgy az ujjával jelöli, belöki középre hanyagul, leffennek kétoldalt lomhán a szárnyas lapok. Épp néztem pedig, hogy azt a fél kiflicsücsköt, ami a Hold, egész befalta már a sötét. Azt mondja, á, a sarokig még egész jó kis fényviszonyok vannak. Erre a kis időre meg már minek becsukni.
Utoljára gyerekkoromban csináltam ilyet. Hogy a könyvtárból kilépve úgy kellett belefalni az utcán a jószagú papírba, ahogy a meleg kenyér csücskébe tör mohón az éhes vágy. Jártomban.
A periférián ott voltak azért a betonlapok közül előcsúfolkodó fűpamatok, botladozott bennük az ember nagyokat, csapta vergődve a levegőt olyankor a könyvmadár. Májusban meg már, a szürkületben, cseresznyét is lehetett tépni, végig a Dózsa György utcán.
Nappal, az nem ugyanaz volt. Nappal szárazon cselekvésszerű, hiányzott belőle az elvágyódás kéjesen fájdalmas karmolászása a gyomorszájon.
Este kellett, félhomályban. Abban volt valami vetítés. A sorok mögött. Úgy elő-előzsörmölőzött szürkén, lagymatagon a hovatovább. A milyen lesz hülye nosztalgiája – már persze ha előrefelé lehet nosztalgiázni.
Mondom, ott volt a sorok mögött halványan, a tudat margóján. Aztán egyszercsak elmaradt. Márhogy a jártomban olvasás. Elhagyódott, a fene tudja, mikor.
Nem tudom, az a nosztalgia, az ott lenne-e most is. Vagy hogy például neki ott van-e. Lehet, meg kellett volna kérdezni.