✍ 337. a silózóról

De harmadszorra már nem kérdi, hogyan kérem.
Ma nem a László úr állt a pultban. Hanem a tekintetes asszony. Olyan szokatlan módon tekintetes, mert máskülönben sokan vannak tekintetesek, na ez olyan riadt szeműen tekintetes, hogy úgy mondjam. Ez a történet nem róla szól. Vagy nem történet.
A László úr se egy cukros ember, legalábbis a szónak abban az értelmében nem, de ennek egyenesen szemrehányása van, ahogy azt mondani tudja, hogy négyszáz forint lesz. Nem tudom én azt, a soknak, vagy a kevésnek a szemrehányása az, csak olyan riadtan, madárszerűen szemrehányás, dühös párapamatokkal a kávégép csövéből – mind megannyi bianco gondolatfelhő, tisztára, mint egy befejezetlen képregény. Én azért nehézség nélkül tudnám feliratozni azt a szemrehányást, a Szabolcska Mihály cenzurázatlan egyszerüsége van benne, meg nyerseség, de nélkülözi a durvaságot.
A László úrnak is van egyfajta szemrehányása, benne abban az ő álldogálásában ott a pult mögött, csak az férfiasabb, reszelősebb fajta. Hogyismondjamcsak, nem olyan sértődött-látványos, inkább olyan kissé ridegen kimért-felszínt karmoló. Mindazonáltal nem kérdez.
Amúgyis, ma nem áll a László úr a pultban, ma telefonon beszél, azon a bedobós-visszahívóson; ott lóg az átjáróban, nők a pult mögött, meg a telefon, amibe a László úr beszél, hogy – ezt mondja – no, hát ott meg mán silóznak. Valakivel közös titka ez a László úrnak, ilyen szőrös, karcos férfititok, hogy silózás, meg ahogy nyersen fröccsen-sikkan a kukoricaszár édeskés, vastag iszonnyal, bedől tehetetlenül a lomha penge marja alá, sárgás ősz-íz szitál, lassú tánc, lassú forgás fönt-lent-fönt-lent a silózó.
Úgy képileg van meg az egész. Meg memoriálisan. Apa fokhagymás füstölt kolbászt szel, meg kenyeret kockára. Két katona közt azt mondja, na, ma megint beakadt valami a silózóba, gondolom, nyúl lehetett.