Vannak ilyen clown-szerű nőalakok. Csak impressziói maradnak belőle az embernek.
Ahogy a kecses, fehér tányérkán odatolja a forró, ropogós mandulás croissant-t.
Ahogy a törzsvendég fülébe súgja cinkosan a melanzs felett, hogy ezt most a kávégép-karbantartó főzte, lehet kritizálni, dehát istenem, olyan sok a vendég, én meg egyedül vagyok.
Ahogy kis teátrális, női ijedtséggel kapja szája elé a kezét, mikor felbődül a tenor a lejátszóból.
Ahogy röppen a haja félfordultában.
Nehéz elcsípni. A lényegét, úgy értem. Nagy levegője van, meg égető lendülete. Folyvást sürög-forog. Az arc is folyton szerteszalad rebbenékenyen, megfoghatatlanul. Az egész nőben van valami ragyogó nyugtalanság, amitől az a késztetése támad az embernek, hogy nyakonragadja a mélyét mégis valamiképp. Vagy legalábbis objektíven. A végére járjon.
Az ilyen clown-szerű nőalak karaktere szerint folyton mókázik, mulattat, ezért is táncol mindig az arca. Mikor egy-egy pillanatra megáll, vagy a lendület megtörik, magába réved kicsit. Akkor a vonások is megpihennek, s a nőből elkezd kiáradni valami meghatározhatatlan, mélyről jövő melankólia. Gyönyörű és törékeny, mint egy porcelánfejű bohóc. Ha férfi lennék, megvárnám zárás után.
Ja, a tetejébe pokoli jó kávét főz.
Forró Fekete
III. Bécsi út 57-59.