1222. Szabó Magda: Ókút – Magánszám

2014. január 27. 21:23 - cippo
folytatásos kívánságműsor Magánszám ókút 1 lábnyom

[Esmeraldának, karácsonyra, születésnapra, sőt. Jövőre is.] 

– Jó estét kívánok.
– Jó estét, ki az?
– Én vagyok, felolvasni jöttem.
– No, csak üljön le, fiam.

03. A város »

az eredeti:
Szabó Magda – Ókút

01. Ókút
02. Szüleim

“Hajdani házunk udvarán, közvetlenül ott, ahol az udvarba léptünk a kapubolt alól, számtalan apró kavics csillogott egy sarokban. Ha esett, a csatornából alázúduló víz tisztára öblögette, meg-megmozgatta a fényes, kerek kövecskéket. Tilos volt játszanom velük, s ezt nehezen tudtam elviselni, mert szerettem minden kavicsot, minden pocsolyát. A kavics gömbölyű volt, tarka, drágakőnek tűnt gyermekszememnek, a pocsolya meg maga a végtelenség; az ég, de vízben, vízből, felhő, de csak a képe, a ház vagy akár én magam, igazán és mégsem igazán.

Apám-anyám indokolta a tilalmat, mert tudta, csak úgy, parancsszóra, nem engedelmeskedem. Elmondta, hogy az udvar sarkában, ahol a kövecskék tarkállanak, kút volt valamikor, ókút, régen betemették már, ám az ókutak álnokok, a föld besüppedhet, megnyílhatik alattam, és akkor végem. Ha egy ókút berogy, behörpöli a rajta állót.

Szerettem a szüleimet, nem akartam keseríteni őket azzal, hogy ellenállok tilalmuknak, holott nem tudtam elfogadni érvelésüket. Én nem rettegtem az ókúttól, én vágytam belé, azt gondoltam, csodálatosabb nem is történhetik velem, mint hogy csakugyan megnyílik a kavicsos felszín, s én lassan alásüllyedek. A látható kutak varázsa is vonzott, hát még egy láthatatlané, amely azzal kecsegtetett, hogy megláthatom mindazokat a titkokat, amelyeket ott őriz a kútfeneken. De álltam, amit megígértettek velem, csak messziről néztem a tilalmas helyet, sóvárogva és engedelmesen.

Ők ketten folyton megpróbáltak elhárítani rólam valamit, aminek nem tudták a nevét, de amit mögöttem éreztek születésemtől fogva. Holtig nem jöttek rá, mi az, csak féltettek tőle, s megpróbálták megszabni útjaimat, kijelölni életemben a veszélyes pontokat, mint egy középkori térképen a hajdani térképírók. Az élet irgalmas volt hozzájuk, holtukig megtartotta őket abban az illúzióban, hogy közém s a közé a számukra örökké definiálhatatlan valami közé állhattak, amitől annyira féltettek: sosem realizálták mesterségem hörpölő erejét.

Elhagytak már mind a ketten, a várost, ahol életem első huszonhárom évét töltöttem, magam hagytam el. Ha visszalépek a régi ház kapuján, nem kiált rám szeretetük tilalma, összegyűjthetem a kavicsokat, ráhághatok az ázott földre. Ha megnyílik az ókút, alásüllyedhetek oda, ahol még minden áll és változatlan, gyermekkorom díszletei közé, és visszahívhatom azt, ami volt, azokkal együtt, akik voltak, akik mi voltunk. Bármi történik velem odalenn, nem riasztok meg senkit, régi udvarunkban idegenek élnek. Nincs, aki utánam kiáltson, felnőtt vagyok, sem apám, sem anyám.”

a hang-játék:

 
[zene: Astor Piazzolla] 

– No, hagy maraggyík hónapra is.

Feliratkozás, és a hanganyag letöltése mp3 formátumban az iTunes-ból itt: Magánszám.
Kívánni a cippo kukac cippo pont hu-n lehet.
Ha tetszett, nyomhatod rá a csillagot.

Eddig 1 lábjegyzet érkezett
Itt aláírhatsz. Úgy értem, a szöveg alá. Nem moderállak, bízom benned, hát úgy. Az email címed kell, nem én találtam ki, de másnak nem mutatom meg.