1027. átirat ütősökre – a Dávid Veron trió

Ki a könyvesbótba beront,
keresse a Dávid Veront.

I. tétel: A fekete zongora

Hogy is mondjam, kalandregény. De nem úgy, hogy Tulipános Fanfan, vagy Monte Cristo grófja, hanem úgy, hogy minduntalan elkalandoztak fölötte a gondoltaim.

Nekem ez olyan keresett modorú. Olyan ahogyaztMórickaelképzeli. Mondjuk, ezesetben ez akár rám is igaz lehet, a Mórickaság, úgy értem. Én legalábbis nem így gondolom a szecessziót. Meg nem így olvastam. Lehet, az én bajom. Haragszom erre a könyvre, mert haragszom miatta magamra. Mert annyira szerettem volna szeretni.

II. tétel: A türkizkék hegedű

Kerülgettem, mint macska a forró kását. Dehát kilenc életem, egy halálom, csak beleugrottam. Aztán, ugye, beleestem. Mer’ a kása finom, édes és ízes és laktató, és czukor, kakaó. Tejbe’ dara(b). Ott látod a bajuszomon. Itt már kezdek belemelegedni. Csomót meg keressen az, aki a kákán is szokott. Nesze neked, recenzió.

III. tétel: A borostyán hárfa

Hát kérem, ez a Dávid Veron, hogy ez milyen egy komisz, milyen egy… olvasnivaló nőszemély! Nemcsak hogy tisztára megkedveltem azt a jugendstílűre csipkézett, jól felvágott nyelvét, de csípem a humorát, valamint csúnyán felcsigázta a színháztörténeti viszketegségemet, és fölpiszkálta a bűnügyek iránti sötét hajlamomat.

Zárójelben jegyzem meg, úgy látom, ezeknek a korabeli dán kinematográfusoknak is volt ez a kis, hogy is mondjam… színesztéziájuk, vagy mi, mer:

– Milyen izgató ez a nő! – suttogta a prömier napján Kökény Iván, a szocialista érzelmű postatiszt. Gavallérosan odakínálta a sötétben is begipszelt karként világító vattacukrot a mellette ülő Giselle-nek. – Már-már túl gyönyörű!
– Nem is tudom… – vonta fel a Nagyvendéglő vörös hajú pincér-énekesnője a szemöldökét kétkedőn. – Trop belle? Nem rángatózik ahhoz túl sokat?
Giselle egyedül volt a szigorú kritikájával. A drámai külsejű Asta Nielsen alakítása a zsúfolásig telt mozi minden egyes nézőjét elbűvölte, csakúgy, mint Valdemar Psilander férfias megjelenése, valamint a film kivételes hossza. A fekete álom című dán alkotásban ugyanis nem kevesebb, mint ötven percen át zajlott Stella, a műlovarnő és Waldberg gróf tragikus kimenetelű szerelmi drámája.

Az érdekesség kedvéért mutatok egy ilyen rángatózót – csak a miheztartás végett –, igaz, ez az Astának egy korábbi filmjéből van, de azért:

Szóval, mikor mán aggasztóan kevés jószagú lap maradt csak a hátsó fedlapig, egyszerre az a szörnyű gyanúm támadt, hogy ebbe az őrült ittapirosholapirosba, ami kerekedett ott a végefelé, végérvényesen és kibogozhatatlanul belekeveredtem. És hogy bizonyára kriminálisan felszínes és szűklátókörű lehetek, mert énnekem ennek a nyomozati anyagnak a lezárásához még túl sok a tisztázatlan körülmény, az oktalan okozat. (Mentségemre szóljon, hogy sajnos én nem vagyok egy fékevesztett fantáziájú zsurnálhölgy, vagy internacionál spionnő. Esetleg pumaidomár.) Aztán mikor mán véresre rágtam a szájam szélét, hogy eh, de hát nem lehet ilyen bután befejezni egy könyvet, Baráth Katalin egyszerre virtuóz módon, hanyag eleganciával terít egy pazar, dávidveronos royalflöst. Mit mondjak, ölég ütős, na.

Még gyorsan mutatom,hogy itt tudsz beleolvasni: agaveblog, itt meg belehallgatni, esetleg letölteni mp3-ban: nyilasmisi.

Amúgy meg aki prezentál nekem egy bármilyen hevenyészett fotót a Putzer Nusiról, annak fizetek egy lángost. Komolyan.

Szerző: cippo

"Nyilván ön is észrevette, hogy minél kevesebbet tudok valamiről, annál nagyobb az önbizalmam, és annál jobban meg tudom világítani a dolgot." Mark Twain

Egy jó hozzászólás jó lenne

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük