A Már(ton Gerló)czy Lajos védőbeszéde

A társas lény, ha egyedül marad és nincs dolga, rosszkedvű lesz. A mérlegen könyökölök. Tizenöt kilót mutat. Tizenöt kiló bánat.

Kérem, én szeretem a színes, széles vásznú stratég(i)ákat. Lehet, szakmai ártalomból. Vagy másodlagos nemi jellegből. Vagy mégis inkább szakmai ártalomból. Kívül mégiscsak tágasabb, ugye.

Nézem, ahogy itt dekázgat nekem a Márczy, dekázgat a prolitempójával meg a kékvérű dekadenciájával – tisztelt Esküdtszék, ne felejtsük el, tizenöt kiló bánat a mérlegen, ezt azért ne felejtsük el. Babaarcú férfi a pult mögött. Néha jól jön neki, néha nem.
Úr ír. Néha jól jön ki neki, néha nem. Szerintem.

Kérem, én a Gerlóczy Mártont nem ismerem. És mint ilyen, hajlamos vagyok a Gerlóczy Mártont azonosítani a hősével. Él, mint Márczy. Hevesen.

Tisztelt Esküdtszék, a fentiek tekintetbevételével tehát
– egyrészről hajlamos vagyok a Márczyt puszta kívülállásból csurom empátiával felmenteni. Megkövetni, a hús nevében;
– másrészről viszont hajlamos vagyok a Márczyn másodlagos nemi jellegből az egekig fölbaszni az agyam. Megkövezni, a hús nevében.
De. Azért azt ne felejtsük el, hogy végeredményben ez csak egy könyv. 1093 dekád. Maradhat.

Gerlóczy Márton A csemegepultos naplója – (5/4)

- Jó estét kívánok.
- Jó estét, ki az?
- Én vagyok, felolvasni jöttem.
- No, csak üljön le, fiam.

az eredeti:
Szomaházy István – A szalmaözvegy kiskátéja
(részlet)

… 2. §.

Egyáltalában nincs értelme annak, hogy a szalmaözvegy az utcán, vagy a szolidabb kávéházakban minden különösebb ok nélkül “tyuhaj, haj, haj, haj” kiáltásba törjön ki. Az okos ember még a tuláradó örömét is óvatosan elrejti a külvilág elől. …

 
[zene: Django Reinhardt - After You've Gone]

- No, hagy maraggyík hónapra is.

[Minden kritika releváns kritika, amely mindenekelőtt a hallgató prioritása.]

Kisasszonyregény. Tenném a pöttyösbe. Vagy a csíkosba, simán.

A nyelvét, azt a felvágós, hebrencs mancinyelvét, azt igen szerettem. Mer nagytitokban vonzódásom van, kérlek, az ilyen kis jasszokhoz, az ilyen hernáduccai kis állatokhoz, az egymásnak az ilyen jóindulatbul történő lemarházásához.

[kép: moly.hu]

Mint ahogy a Komlós Jancsi-féle jampecekkel való kínos intermezzo utáni csúnya-szép laklikba való megbölcsült, szikár, házasság céljábul történő beleszédülésekhöz; vonzódásom van az ilyesmikhöz is. Mer, kérlek, én egy jó anyag vagyok, egy föltétlenül jó anyag, egy flexibilis jellem, ahogy neveznék az ilyesmit az igazhitű entellektüelek.

A történet meg… Hogy is mondta a Vidor Erzsi?
… banális befejezés, de az ember… mindenki… visszajut egyszer a banalitásokig. Éés hepiend. Azt’ kalap-kabát.

Bródy Lili A Manci – (5/4)

[Twitterpajtásaimnak. Ántik mese a twitter aranykorábul.]

az eredeti:
A pad

… Az egész Petőfi utca csupa pad volt, csupa öregasszony vasárnap délután, hogy mind meg kellett  állni, s az egész Petőfi utca csupa megállás volt, csupa köszönés, meg hámészangyalom, mert, tudod, ilyen twitterük volt nekik, hogy így követtek minket, meg követtek másokat; aztán meg volt a megosztás, az meg a szomszéd Ilonkával volt, mikor a cefrének valót szedegették a kertben. A pad volt a twitterük nekik, úgy volt. …

 
[zene: Farmers Market]

- No, hagy maraggyík hónapra is.

[Minden kritika releváns kritika, amely mindenekelőtt a hallgató prioritása.]

Mondják, pedig nagyanyám is egy nő miatt lett öngyilkos. A kocsmárosné miatt. Ha nem a baszás, a pálinka miatt.

Csak pálinka meg cigeretta legyen, így mondta nagyapám, s szítta közben a Románcot. Románcot szívott, mi mást szívott volna az ilyen csupaszerelem ember, a tüzet törköllyel hevítette. Kisasszonyregény – ezt meg a csomagolásra mondta, a Románcnak arra a sápadt rózsaszínnel csíkozott bagóbarna, puha paklijára. A csomagolásra, amihez sose volt elég képességes. Mert nagyapám száraz volt, mint az alföldi szántók aszálykor, szikkasztotta az a sok tűz, a pálinka meg a cigaretta tüze, izgatta azt a forró szívét, hogy az a hév, mikor előkívánkozott volna valami kis érzelgés, könnyű szentimentalizmus, sistergős nagy indulatokat csinált.

Anyám akkor még kertészetis volt. Naphosszat hordták a kévét a hőségtől ájult földeken, csak ebédre tekertek be kerékpáron a téeszirodára tikkadtan, s álmos-lustán vissza az üzemi konyha savanyú tojáslevese meg finomfőzeléke után. De előtte még a kertészetis lányokkal hátrasurrantak, hogy a feketéhez, amit a Marika főzött a sötét folyosó végén, a negyedik fényfolt mögött, elszívjanak cinkos titokban egy cigarettát. Álltak a sárga nyárban, hátukat a falnak vetették, füstöltek elégedett megcsöndesedéssel a lányok, csinálták a tilost. Arra jelent meg nagyapám.

Egy tölcsér fagylalt olvadozott a kezében. A kocsmapult hűvösén megült sörpárán át nyújtotta neki a kocsmárosné babája, hogy összeért az ujjuk. A Manyinak viszem, mondta nagyapám, meglepetésbül. Leheletét átégette a törköly meg a Románc karcos keserűje.
A kormányhoz fogta, míg a kerékpárra fölszállt, kicsit megbillentek a tölcsérben a gombócok, a csokoládé, s a vanília. Meg is csöpögősödött, mire odaért a téeszirodához, szirupos, lágy víz csurrant végig az ostyán.

Ahogy megállt előttük az imbolygó kerékpárral, kezében az olvadt fagylalttal, bennrekedtek mind a füstök. Szinte megnyúlósodott az idő, elkövéredett a csönd. Nézte, csak nézte a cigarettát a csikólány anyám kezében, egyszerre tisztult föl tekintetében a könnyű szalonspicc, s ereszkedett rá a sistergő harag, csurrant le kézfején a szirupos, lágy víz. Egyenest a forró szívére. Mint aki ütni készül. Akkorra a csendet meg lehetett harapni. Aztán a gyönge tölcsér sóhajtva roppant, arra föleszmélt nagyapám. Anyámra nézett, anyám szemébe kulcsolta magát erővel, úgy száradt, úgy hűlt ki a tekintete. A fagylaltot épp a lába elé dobta. Aztán némán sarkonfordult.

hogy pattog a tik
kadt hársfavirág kere
kem mikor éri

Czukkerbolondnéni_szomszéd nem ballag oda egy szóra a Padonülőnénik_szomszédokhoz, mert mennie kell a Raffaello bankba.

Amikor marokszám tömöm a számba a haribós mályvacukor virágokat, nem tudok nem gondolni a Darvasira.

Pagoda, Magyar Rádió, 2011.07.06. 10:41

Nem ez a kedvenc Kingem, de azér’ odavert rendesen.
A Hosszú vizuálisan rögzítette, majd időnként állóképszerű helyzetgyakorlatokban szemléltette az egyes fejezetek olvasása közben a hencseren általam felvett pozítúrákat – hát, izé.
A feszkó, az kérlek nem úgy vót ám, hogy jajistenem_mijöhetmég, hanem hogy szerkezetileg vót egy ilyen, hogyismondjam, zihálása, zaklatódása neki – mán a könyvnek, ugye –, amitől a feszkó úgy vót, hogy jajistenem_hagydmánabba. De mondjuk abba csak akkor hagyja, mikor mán kifordított-befordított minden karaktert, lecsupált, legallyazott minden jellemet – szeret, nem szeret, egy kicsit, szívbőligazán –, azt’ mikor mán egészen összedúlt, összebaszott mindent abban a kis derűs-joviális lelki állományodban – hogy ne mondjam, a spirituális állagodban -, na akkor egyszercsak váratlanul abbahagyja. Mondhatom, ölég puszta érzés.

Ápdét: Mondjuk úgy, hogy a Carrie White az amerikai funtineli boszorkány.

Stephen King: Carrie (5/4)

Csöndes nosztalgiával megemlékezvén a kegyes kétbalkezes Adrian Plassrul, úgy mondanám: mérsékelten rövid, két levespluszfőétel elő- és elkészítése, továbbá konyhai utómunkálatai hosszúságú könyv.
Mondjuk a harmadik fejezet hatodik epizódjánál kishíján odaégettem a palacsintát a meglepetéstül, de érjed be ennyivel, nem akarok itten a szpojlerezés gyanújába keveredni.
Külön fölhívnám a figyelmet a Rejtőnek arra a jóízlésű, szimpatikusan száraz férfiromantikájára, ami a nyolcadik fejezet első epizódjában a Rozsdás őserdő mélyi kis opuszábul elősejlik.

Szóval az van, hogy engem a Rejtő teljesen megfőzött. Vagy hogy én őt. Vagy hogy.
Na, az igazsághoz azé’ hozzátartozik, hogy én a hangoskönyvet olvastam ám.

Rejtő Jenő (P. Howard): Az elveszett cirkáló (5/5)