Miután pedig a hangvágó programban rábukkant a rajzolóeszközre, felajánlotta, hogy rajzol nekem új hangot, ha akarom, vagy legalábbis – amíg én csinálom itthon a szerelemmunkákat – elbíbelődik, és megrajzolgatja a brazil szappanoperákat a stúdióknak…
…mert egy modern nő, az nem a báliruhához, vagy az útiöltözethez választ színben harmonizáló kiegészítőket, hanem a blogjához, és ez tény.
[Bének, a királyság másik felének]
- Jó estét kívánok.
- Jó estét, ki az?
- Én vagyok, felolvasni jöttem.
- No, csak üljön le, fiam.
az eredeti:
… Tisztán látlak. Ember olyan tisztán még nem látott embert, ahogyan te előttem állsz. S ha csak egy pillanatra megláthadnád e képet, akkor belehalnál a fájdalomba, amit a látás és az érzés gyönyöre okoz. És nincsen semmi másom. …
- No, hagy maraggyík hónapra is.
[Minden kritika releváns kritika, amely mindenekelőtt a hallgató prioritása.]
Így fogorvos után új értelmet nyer az a kifejezés, hogy gödröcskés arcú.
Hogy csaknem hatvanévnyi gyilkos praxisa során én voltam az egyetlen, aki megharapta a Gizit, komoly szakmai sikertörténetként könyvelheti el.
Vajon így a hetedik napon már van remény, hogy végre megláthatom, milyen nemdohányzó felnőtt vált volna belőlem?
Mindig, mikor mondjátok a stanecliben a cukorkát. Az étcsokoládéban zseléíveket.
Vegyesbolt, az volt kiírva a hullámos vasredőny fölé.
Kató nagyanyám játszotta néha, hogy lefelejtődött valami a bevásárlólistáról. Olyankor mondta: na eriggyetek, fiaim, Terinénétekhő’, a bótba. Tudta Kató nagyanyám a zseléíveket, azért játszotta a lefelejtőst. Meg a bádogban zörgős, mállatag mézsárga pemetefű- és a rőttes malátacukrokat.
Akkor azt’ végig a kocsiúton. Mikor már majdnem a szemünkbe jött a bolt, előkeveredtek a libák. A libákat nem szerettem, főleg a gunarakat. Olyan csúful csapáltak, nyúlkálódtak a nyakukkal-csőrükkel az ember lábaszárához, futni kellett tőlük, vagy rúgni, ha biciklin. Lármáztak is, mi meg nekik vissza, gá-gá-gáá, egész a boltig, meg rúgtuk őket, hessegettük a kanális felé. Imbolygósra rúgtuk a biciklit.
Kopottas, barna fadobozokban volt az a vegyes tárolva, pitlibe‘, mondták, de különben fiók volt. Ahány a vegyes, annyi a fiók, kispitli-nagypitli, sorjáztak egymás fölött rendre. Abban egyeztek, hogy kopottasak mind. Meg hogy barnák. Vegyesboltbarnák – azóta se láttam sehol olyat, azt a keserű szociálbarnát.
Élesztőért szalajtott Kató nagyanyám, az volt a játéka. Na, mi maradt le, fogadott Teri nénénk. Különben nem is volt a nénénk. Csak úgy mindenkire mondták szokásból, hogy nénéd. Vagy hogy bátyád. Nem lehetett azt érteni, a szokást, hogy hát mért. Élesztő, az maradt le.
Kispitliben volt az élesztő, a rendre sorjázósból az egyikben. Teri nénénk kiszalajtotta egészen, árnyékos, ürest ínyt szisszent ránk a polc mérgesen, savanykás kovászszagot. Szürke volt, egész halottszínű tömb, csak ahol előbb megtörte, mintha valami rajzos ember kontúrozta volna ki halk kávébarnával, s halottszínű omaldékok is voltak körülötte a pitliben. A mérlegre darabka szögletes zsírpapírt simított Teri nénénk – különben a papír, az le volt szabva előre mindig -, arra hasintotta oda az ötdekát a szürkéből; bökte bele az orrát a savanyúba, na, milyen jó friss, mondta hozzá, s a papírt tekerintette körébe ügyesen. Csíphetek-e belőle egy cseppet, kérdeztem. Csíphettem. Aztán abban a nyirkoskás, mázgálós morzsalékban megfutkároztak az ujjaim, az jó volt, a hűvöse jól esett.
Mindig, mikor mondjátok a stanecliben a cukorkát. Az étcsokoládéban zseléíveket. Na az énnekem az élesztő.
A vasárnap délután, az úgy volt, hogy anya lófarkot fésült a a fényesre mosott lepkehajamból, és volt a menés nagyanyámékhoz.
Akkorra az öregasszonyok úgy megráérősödtek, hát kint ült mind a háza előtt, a padon. Aztán kellett köszönni mindnek; anya mondta, mindenkinek köszönjél, akit nem ismersz, annak is. Hát köszöntem. Csókolom, köszöntem, meg anya is köszönt, csókolom, mindig ugyanaz. Hogy úgy kérdték – aztán mindig ott volt valami kis nyiszorgó panasz a hangjukban, valami lassúcskodás, ahogy kérdték tőlem: azt’ há’ mész, angyalom? Öreganyádhó’? Igen. Meg ahogy anyát kérdték: na azt’ anyád jó’ van? Jól van. Meg ahogy mondták, abban is ott volt a nyiszorgás, hogy: hát jó’ van akkor, csak menjetek. Csókolom, köszöntem, meg anya is köszönt, csókolom, mindig ugyanaz.
Az egész Petőfi utca csupa pad volt, csupa öregasszony vasárnap délután, hogy mind meg kellett állni, s az egész Petőfi utca csupa megállás volt, csupa köszönés, meg hámészangyalom, mert, tudod, ilyen twitterük volt nekik, hogy így követtek minket, meg követtek másokat; aztán meg volt a megosztás, az meg a szomszéd Ilonkával volt, mikor a cefrének valót szedegették a kertben. A pad volt a twitterük nekik, úgy volt.
Meg az is volt, hogy minálunk, a mi utcánkban, csak egy pad volt, a Nyilaséknak volt az egy padjuk. Pedig minálunk meggyfák is voltak, édesen kesernyés cigánymeggyek, a Petőfi utcán meg fa se igen. Aztán mégse volt pad minálunk, csak az egy Nyilaséké.
Sose mertem leülni arra a padra. Jó lett volna. Oda a cigánymeggyek alá. Sose mertem. Pedig mondta a nyanya sokszor, hogy: no űjjé’ ide, angyalom, azt’ beszé’gessetek a Marikával. Mindig mondta. De nem jött a beszélés belőlem sose, meg az odaülés, féltem a Marikától.
Anya mondta, nem szabad csúfolni a Marikát a lábával, ne csúfoljad a Marikát. Anya mondta, elég baj az nekik, hogy a Marika így benne maradt a gyerekparalízisbe’.
Botja volt neki, a Marikának, az olyan félős volt, hogy mért van botja. És kerekesszéke is volt, láttam a tornácukon a kerekesszéket. Meg olyan furcsán beszélt, mint akinek pingponglabda van a szájában, mint aki azon akar átbeszélni, na az is félős volt. Hogy nem hülyéskedik a Marika, a járásával meg a beszélésével nem, hanem hogy nem tudja másképp. Na és ezért nem ment az odaülés. Pedig a nyanya még a meggyet is mondta. Hogy szedjek ám belőle bátran. Nem szedtem. Inkább kimentem a kocsiútra. Nem a nyanya elől, a Marika elől mentem ki. Attól mentem ki, mikor piroshúsú körtét nyújtott, meg mondta is olyan fulladósan, keresztül a pingponglabdán, hogy: ‘eh hé kh, kh őh te, aztán, ahogy préselte bele a csücsörgésbe a szavakat, megláttam a fekete bajuszát. Onnantól mind csak ki kellett mennem a kocsiútra.
- Jó estét kívánok.
- Jó estét, ki az?
- Én vagyok, felolvasni jöttem.
- No, csak üljön le, fiam.
az eredeti:
… Kacsamagazin – érdekes közéleti hírek a szomszéd kocájáról, akit egy megasztáros celeb teherbeejtett és elhagyott, immáron másodjára. a közéleti publikáció örök és időtlen. már írt ilyet a szt. iváni sekszpír othello is a kishíján halálira drogozott szereleméji meglepetéséből makrancosan ébredő júliáról, aki a téli ragge túrán, lemerítette v(é). henrik velencei kalmár hitelkártyáját, mert kihagyhatatlan akcióba botlott. mikor szóvátette a lóvá tett lovag, hogy ő nem egy arany jános, juli megnyugtatta ahogy tetszik, majd ahogy elült a vihar, belátta henrik is, alkalmi vétel volt. sok műhó.. ennyiért? …
A hang-játék – a szokott módon – elérhető podcast-ként is.
- No, hagy maraggyík hónapra is.
[Minden kritika releváns kritika, amely mindenekelőtt a hallgató prioritása.]
Hát, igazság szerint kellett volna még egy alibi poszt, csak hogy úgy matematikailag összeegyezzünk, de bánom is én.
[ «« ]
- ÉnAnonymousnak és Dióhéjnak -
Úgy volt ez, kérem szépen, hogy, mivel a Zöld mező ligetéből – reflektálásul a kommentekre - készült hét különböző verzió, leplezetlen szakmai megfontolásból úgy adagoltam ezeket, mint Seherezádé Sahriárnak a meséket. Szóval, hogy minden napra egy mese.
Na, aztán most kiderül, mi az ítélet?
A hetedik
[Minden kritika releváns kritika, amely mindenekelőtt a hallgató prioritása.]
- ÉnAnonymousnak és Dióhéjnak -
Úgy lesz ez, kérem szépen, hogy, mivel a Zöld mező ligetéből – reflektálásul a kommentekre - készült hét különböző verzió, leplezetlen szakmai megfontolásból én most úgy adagolom ezeket, mint Seherezádé Sahriárnak a meséket. Szóval, minden napra egy mese. Aztán majd meglátjuk, mi az ítélet.
A hatodik
[Minden kritika releváns kritika, amely mindenekelőtt a hallgató prioritása.]
- ÉnAnonymousnak és Dióhéjnak -
Úgy lesz ez, kérem szépen, hogy, mivel a Zöld mező ligetéből – reflektálásul a kommentekre - készült hét különböző verzió, leplezetlen szakmai megfontolásból én most úgy adagolom ezeket, mint Seherezádé Sahriárnak a meséket. Szóval, minden napra egy mese. Aztán majd meglátjuk, mi az ítélet.
Az ötödik
[Minden kritika releváns kritika, amely mindenekelőtt a hallgató prioritása.]
- ÉnAnonymousnak és Dióhéjnak -
Úgy lesz ez, kérem szépen, hogy, mivel a Zöld mező ligetéből – reflektálásul a kommentekre - készült hét különböző verzió, leplezetlen szakmai megfontolásból én most úgy adagolom ezeket, mint Seherezádé Sahriárnak a meséket. Szóval, minden napra egy mese. Aztán majd meglátjuk, mi az ítélet.
A negyedik
[Minden kritika releváns kritika, amely mindenekelőtt a hallgató prioritása.]
- ÉnAnonymousnak és Dióhéjnak -
Úgy lesz ez, kérem szépen, hogy, mivel a Zöld mező ligetéből – reflektálásul a kommentekre - készült hét különböző verzió, leplezetlen szakmai megfontolásból én most úgy adagolom ezeket, mint Seherezádé Sahriárnak a meséket. Szóval, minden napra egy mese. Aztán majd meglátjuk, mi az ítélet.
A harmadik
[Minden kritika releváns kritika, amely mindenekelőtt a hallgató prioritása.]
[ «« ][ »» ]
- ÉnAnonymousnak és Dióhéjnak -
Úgy lesz ez, kérem szépen, hogy, mivel a Zöld mező ligetéből – reflektálásul a kommentekre - készült hét különböző verzió, leplezetlen szakmai megfontolásból én most úgy adagolom ezeket, mint Seherezádé Sahriárnak a meséket. Szóval, minden napra egy mese. Aztán majd meglátjuk, mi az ítélet.
A második
[Minden kritika releváns kritika, amely mindenekelőtt a hallgató prioritása.]
[ »» ]
- ÉnAnonymousnak és Dióhéjnak -
Úgy lesz ez, kérem szépen, hogy, mivel a Zöld mező ligetéből – reflektálásul a kommentekre - készült hét különböző verzió, leplezetlen szakmai megfontolásból én most úgy adagolom ezeket, mint Seherezádé Sahriárnak a meséket. Szóval, minden napra egy mese. Aztán majd meglátjuk, mi az ítélet.
Az első
[Minden kritika releváns kritika, amely mindenekelőtt a hallgató prioritása.]
[Ajándék, mellyel meglepem - magam magam]
- Jó estét kívánok.
- Jó estét, ki az?
- Én vagyok, felolvasni jöttem.
- No, csak üljön le, fiam.
az eredeti:
… meg voltak szagok,
büdösek, és sárguló, pecsétes illatok,
meg nehéz lilák,
és a levegő barna, tán rozsdavörös,
árnyékos barna,
sarokmélyi rozsda,
és a Bunsen ráégett a Kémia-szutra,
és nyögtünk, és markoltunk,
és a periódus az asztalra fröccsent …
- No, hagy maraggyík hónapra is.
[Minden kritika releváns kritika, amely mindenekelőtt a hallgató prioritása.]
Hogy a Simig tényleg maga volt az atyaúristen, arról csak majd’ harminc év múlva győződhettem meg.
Őáltala, ővele és őbenne – ott ült a Simig az Atyának jobbján, és bár én a Simiget sohase láttam – ahogy egy valamirevaló atyaúristen se mutogatja magát csak úgy passzióból -, a Simig volt, hogy úgy mondjam, a szájhagyományunk. A kollektív emlékezetünk.
A Simig, a jó pásztor, rendre pénteken jelent meg, gondolom, már csak a böjt miatt is, és akkor is csak a páratlan heteken, a belügyek, ugye, jobbára a városi közkórházhoz kötötték. De kéthetente fölpattant a Jawára, és csak úgy repkedett a motoros bőrsisakjának állöve a szélben, ahogy a hársfa allén átrobogva begördült a falusi körorvosi rendelő udvarára, ítélni élőket és holtakat.
A Katót már akkortájt is kínozta az epe, mikor a Simig még csak pelyhes állú gyakornoka volt a hét szentségnek, úgyhogy a páratlanheti úrfelmutatásokon a Kató rendre mindig megjelent, a Simig meg olyan kenetteljes pofával tolta a szájába az ostyába göngyölt görcsoldó porokat, hogy abból kifolyólag a Simig neve fölírásra került a háziáldásba is, s még mikor a Francit a szívbaj gyötörte, azt az ostyába göngyölt port tolta oda neki a Kató, mondván, ami bévül egynek jó, jó az másnak is; a Simig adta, a Simig elveszi – hogy krónikus kólika a jobb, vagy kergült kapillária a bal bordaív alatt, egykutya, neki ugyan – a Katónak – tiltakozhat a Franci.
Szóval, mondom, a szájhagyományunk, a kollektív emlékezetünk volt a Simig, pedig akkor már rég fölpraktizálta magát a Jawán Budapestre, onnan meg tovább, egyenest a Teremtő elé. Akkor múlt el, mikor már a Katót temettük.
Ő-vel már vagy tíz éve ácsorgunk együtt a stúdióban. Aztán ma egyszercsak előjött a Franci, meg a Kató. S a Katóval, mintegy a Kató beágyazott függvényeként, a Simig. Ahogy kiejtettem a nevét – na és a Simig, mondtam -, Ő úgy kapott a homlokához, mint akibe rémes migrén karmol, és az izgatottságtól zihálva gyors egymásutánban vagy háromszor megkérdezte: Nebaszd, te tudod, ki a Simig?
Hát, izé. Mert övé az ország, a hatalom, és a dicsőség mindörökkön-örökké, ámen.
- Üdvözlöm, Kovács Károly befektetési tanácsadó vagyok az ájendzsí invesztmenttől, és ha most szánna rám egy kis időt, ismertetnék önnel néhány igazán kedvező befektetési lehetőséget…
- Hát, őszintén szólva, saját kútfőből is van elképzelésem, mit kezdhetek a hetvenezer forintos nyugdíjjammal, szerintem nemigen kell még ötleteket is adni.
